2010. március 4., csütörtök

A pamhüliai Ér látomása

SZÓKRATÉSZ: Ez azonban — tömegét és nagyságát tekintve — még mind semmi ahhoz képest, ami a halál után az igazságos és az igazságtalan emberre vár: ezt is meg kell tehát hallgatnunk, hogy mindketten pontosan értesüljenek arról, ami nekik a gondolatmenetük értelmében kijár.

GLAUKON: Kérlek, mondd el, mert semmit nem hallanék szívesebben, mint ezt.

SZÓKRATÉSZ: Elmondom hát, ha nem is Alkinoosznak, de egy igen vitéz férfiúnak, a pamphüliai Érnek, Armeniosz fiának az elbeszélését. Ő ugyanis valamikor régen a háborúban elesett, s mikor tíz nap mulva a már feloszlott tetemeket összeszedték, őt épen találták meg, hazaszállították, s mikor el akarták temetni, s már a máglyán feküdt, tizenkét napos hulla létére feléledt s feléledvén elmesélte, amit a másvilágon látott. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellet két hasadék volt, velük szemben pedig, fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik — miután az ítéletet meghozták — az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elől jelzőtáblákat akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefele: ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. Mikor ő a bírák elé lépett, azt mondták neki, hogy az ő feladata lesz majd hírül vinni az embereknek az ott történteket: tehát megparancsolták neki, hogy jól hallgasson és figyeljen mindenre azon a helyen. Ő aztán látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén át eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda: lelkendezve vonulnak a rétre, s ott — mint valami ünnepi gyülekezetben — letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást: a föld alól érkezők kérdezősködtek a többiektől az ottani dolgok felől, az égből érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől. S aztán elbeszélték egymásnak az élményeiket, egyik részük nagy jajgatás és sírás közt emlékezett vissza arra, hogy mennyi és milyen szenvedéseken ment át, s mit látott föld alatti vándorlása során — ez a vándorlás ezer évig tartott —, az égből érkezők pedig boldog élményekről és csodálatosan szép látomásokról számoltak be. Sok időbe telnék GLAUKON, minden részletet elmondani: a lényeg azonban az — így mondta — , hogy mind azért az igazságtalanságért, amit valaha másokkal szemben elkövettek, sorjában megbűnhődtek, éspedig mindegyikért tízszer — ez százévenként történik, minthogy ennyinek számít az emberi élet tartama —, hogy így minden gonosztettükért tízszeres árat fizessenek. Aki például sok embernek okozta a halálát azáltal, hogy városokat és hadseregeket árult el és vetett rabszolgaságra, vagy akinek más gonoszságban volt része, annak minden egyes tettéért kínt kellett kiállnia. Aki pedig jó tetteket hajtott végre, s igazságos és jámbor életet élt, az ugyanezen arány szerint részesült jutalomban.

Akik éppencsak hogy megszülettek, s csak rövid ideig voltak életben, azokról mást mondott, de erre nem érdemes kitérni. Az istenekkel és a szülőkkel szemben való tiszteletlenség, illetve tisztelet, valamint a sajátkezűleg elkövetett gyilkosság esetében pedig még nagyobb árról beszélt.

Elmondta, hogy jelen volt, amikor megkérdezték egymástól, hol van a Nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz ugyanis Pamphülia egyik városának volt ezer évvel ezelőtt a türannosza, aki öreg édesapját és bátyját megölte és, — hírlik — sok egyéb gazságot követett el. A kérdezett — mint mondta — így válaszolt: Az még nem jön, s aligha is fog idejönni.

XIV. Mert a sok szörnyű látvány közt a következőnek is tanúi voltunk: Mikor már közel voltunk a kijárathoz, s minden más szenvedésen átesve éppen fel akartunk jönni, hirtelen megpillantottuk őt s másokat, a legnagyobbrészt türannoszokat, bár voltak köztük magánemberek is, akik nagy gonosztetteket követtek el: Ezeket, amikor már végre azt hitték, kiléphetnek a napvilágra, a hasadék szája nem akarta kiengedni, hanem valahányszor olyan valaki akart feljönni, aki gyógyíthatatlan gonoszságban szenvedett, vagy aki még nem lakolt meg eléggé, nagyokat bőgött: S ekkor — így mondta ő — vad, áttüzesedett emberek, akik készenlétben állottak, s a bőgésre figyeltek, közrefogták őket és elhurcolták; Ardiaioszt és másokat pedig kezüket, lábukat, és fejüket összekötözve földre teperték és megnyúzták s aztán úgy vonszolták az út mellett, a tüskés bokrokon valósággal gerebenezve a testüket, miközben a mellettük elhaladóknak állandóan magyarázták, hogy miért történik ez, s hogy a Tartaroszba viszik őket, amely el fogja őket nyelni. Bár itt — mint mondta — sok mindenféle dolog rémítette őket, a legjobban mégis attól rettegtek, hogy meg ne szólaljon az a bőgés, éppen amikor a napvilágra akarnak feljönni, s nagy örömmel lépett ki mindegyikük, ha a bőgés hallgatott. Ilyenek voltak a büntetések és a bűnhődések, és velük szemben állottak a jutalmazások. Mikor aztán a réten kinek-kinek letelt a hét napja, a nyolcadikon megintcsak útnak kellett indulniuk, s addig kellett menniük, míg a negyedik nap elérkeztek egy helyre, ahonnan a magasban az egész égen és földön át feszülő, egyenes, oszlopszerű fényt láttak, amely szivárványhoz hasonlított, de sokkal fényesebb és tisztább volt; egynapi további út után aztán beleérkeztek ebbe a fénybe, s ott megpillantották a fény közepén, az égboltozathoz kapcsolva, az ég kötelékeinek végeit: ez a fény volt ugyanis az égboltozatot összetartó kötelék — olyan, mint a hadihajókat átszorító kötelek — amely tehát az égboltozat egész területét átfogja; e kötelék végére van akasztva Ananké orsója, amely által megy végbe minden körforgás: ennek a nyele és a kampója acélból van, a korongja pedig acélból és más anyagokból keverve. A korongnak ilyen szerkezete van: alakja éppen olyan, mint a mienké: de abból, amit elmondott, azt lehet kivenni, hogy olyan mintha egy nagy, üres — azaz közepén teljesen lyukas — korongba volna beleillesztve — akárcsak az egymásba illesztett dobozok — s így tovább egy harmadik, majd egy negyedik s még más négy. Összesen nyolc egymásba illesztett korong van, melynek fent csak a kör alakú pereme látszik ki, míg az orsó nyele körül pedig csupán egyetlen összefüggő palástot alkotnak: a nyél a nyolcadik korong közepén halad át. Az első — azaz a legkülső — korongnak van a legszélesebb körpereme: e tekintetben a második helyen áll a hatodik korong pereme, a harmadikon a negyediké, az ötödiken a hetediké, a hatodikon az ötödiké, a hetediken a harmadiké, s a nyolcadikon a másodiké. A legnagyobb korong pereme tarka, a hetediké a legragyogóbb, a nyolcadiké a hetedik világításából kapja a színét, a másodiké és az ötödiké hasonlít egymáshoz — az előbbieknél halványabbak —, a harmadiknak van a legfehérebb színe, a negyedik vöröses, a hatodik a fényességben a második helyen áll. Mármost az orsó a maga egészében egy irányba pereg, de a körben forgó egészen belül lévő hét kör az egésszel ellentétes irányú, lassú körforgást végez; a harmadik helyen van a körforgás sebességében — ők így látták — a negyedik kör, a negyediken a harmadik, s az ötödiken a második. Az orsó az Ananké ölében forog. Mindegyik körön fenn egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt a körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang aztán egy összhangban zeng össze. A másik három nőalak pedig a körben ül, egymástól egyenlő távolságra, mindegyik egy-egy karosszékben: ezek a Moirák, Ananké leányai, fehér ruhában, fejükön szalagdísszel: Lakheszisz, Klothó és Atroposz, akik a szirénekkel összhangban énekelnek: éspedig Lakheszisz a múltról, Klothó a jelenről, Atrroposz pedig a jövőről. Kothó a jobb kezével időről időre meg-meg legyinti az orsó külső felületét, s így segít annak a forgatásában, Atroposz ugyanezt teszi a bal kezével a belső körön: Lakheszisz pedig mindkét kezével hol a külső, hol a belső köröket lendíti meg.

XV. Mikor ők odaérkeztek, tüstént Lakheszisz elé kellett járulniuk. Aztán egy kikiáltó mindenekelőtt felsorakoztatta őket: majd Lakheszisz öléből sorshúzó cserepeket és életmintákat vett a kezébe, fellépett egy magas dobogóra, s így szólt: „Halljátok Ananké lányának, a szűz Lakheszisznek az üzenetét! Egynapos életű lelkek! Most kezdődik a halandó nemzetség új, halállal végződő korszaka. Nem benneteket fog a daimon kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimont választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának először életformát, amely mellett aztán kénytelen kelletlen ki kell tartania. Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül benne, amint többé vagy kevésbé tiszteli, vagy nem tiszteli. Az a felelős aki választ: az isten nem felelős”

E szavakkal közébük dobta a sorshúzó cserepeket, s mindenki felemelte azt, amelyik mellé esett, csak ő nem, mert neki megtiltották: aki ellenben felvett egyet, abból megtudta, hogy hányadik helyre jutott. Ezután pedig az életmintákat rakta ki elébük a földre, sokkál többet, mint ahányan voltak. A minták nagyon sokfélék voltak: ott volt mindenféle állatnak az életformája, s természetesen az emberi életformák is. Voltak köztük türannosz-sorsok, részint olyanok, amelyek mindvégig megállnak, részint olyanok, amelyek közben törést szenvednek, és szegénységben, számkivetésben vagy éppen koldus-nyomorúságban végződnek; de voltak kiváló emberi életformák is: testalkat, szépség, s általában testi erő és küzdőképesség vagy leszármazás és az ősök erényei szempontjából; s éppígy voltak lenézett életformák is; az asszonyoknál ugyanezek a változatok voltak. A lélek rangja persze ebben nem szerepelt, mert hiszen a lélek — ha más életformát választ — szükségképpen mássá is lesz; a többi életkörülmény egymással: gazdagsággal és szegénységgel, betegséggel és egészséggel van összekeverve; mások megint ezek közé esnek. Ebben van tehát kedves Glaukónom minden valószínűség szerint a tulajdonképpeni veszedelem az emberre nézve, s ezért kell elsősorban azzal törődni, hogy minden egyéb tudományt félrevetve mindegyikünk ennek a a tudománynak a kutatója és híve legyen: hátha valamiképpen megtanulhatja és kitalálhatja, hogy kicsoda teheti őt képessé és okossá rá, hogy — különbséget téve a becsületes és rossz élet között — a lehetséges életformák közül mindig és mindenütt a jobbat válassza: s az imént említett szempontokat egymással összevetve és erényes élethez való viszonyukban taglalva számot vessen önmagával, és megtudja, mit ér szegénységgel, vagy gazdagsággal kevert szépség, s a lélek milyen alkatával párosulva eredményez jót vagy rosszat, továbbá az előkelő és az alacsony születés, a visszavonult élet és a hatalmi szereplés, a testi erő és a gyengeség, a jó és a rossz értelmi felfogás, egyszóval minden ilyen, a lélekkel természetszerűen összefüggő és megszerezhető dolog egymással összekeverve mit eredményez.

Mindeme körülmény alapján — a lélek természetét figyelembe véve — döntheti el az ember, hogy a rosszabb, vagy jobb életet választja-e, a rosszabbon értve azt, amely a lelket odajuttatja, hogy igazságtalanabbá, jobbon pedig azt, hogy igazságosabbá lesz. Semmi egyébbel nem szabad törődnie, hiszen láttuk, hogy az embernek életében és halálában ez a legjobb választás. Tehát mindenkinek ezzel a sziklaszilárd meggyőződéssel kell a Hádészba leszállnia, hogy ott se szédítse el őt a gazdagság és más efféle rossz, és ne vetemedjék zsarnokságra, vagy más efféle cselekedetre, minek folytán sok jóvátehetetlen gazságot követ el, s maga még nagyobbakat kénytelen elszenvedni, hanem ismerje fel, hogy mindig az ilyen túlzások közé eső életet kell választania, s a túlzást mindkét irányban kerülnie kell, lehetőleg már ebben az életben, de az egész túlvilági élletben is, mert így lesz az ember a legboldogabb.

XVI. S valóban, mint a túlvilágról jött követ mondotta, akkor is azt mondta a kikiáltó: „Még aki utolsónak is járul ide, de okosan választ, és fegyelmezetten él, még annak a számára is marad elfogadható, nem pedig rossz életforma. Aki elsőnek választ, ne legyen könnyelmű: de az utolsó sem essen kétségbe.”

E szavak után előlépett — mint mondá — az, aki az első sorszámot húzta, s mindjárt kiválasztotta magának a legteljesebb zsarnoki hatalmat: de ostobaságból és mohóságból nem járt el eléggé gondosan a választásnál, mert elkerülte a figyelmét, hogy a zsarnokságban a sors végzése szerint benne foglaltatott tulajdon gyermekeinek felfalása és egyéb rossz is, mikor aztán nyugodtan átgondolta a dolgot, jajveszékelt és siránkozott a választás felett, és sehogy sem akart belenyugodni a kikiáltó előzetes figyelmeztetésébe: nem magát okolta a bajokért, hanem a véletlent, a daimonokat, szóval mindent inkább, csak magát nem. Az illető azok közül való volt, akik az égből érkeztek, s aki előző életében egy rendezett alkotmányú államban élt, de ott csak szokásból, nem pedig bölcsességszeretetből volt részese az erénynek. S be kell vallani, hogy azok közt, akik így lépre mentek, nem voltak kevesebben azok, akik az égből jöttek, hiszen ezeket nem edzették meg a szenvedések: azok ellenben, akik a föld alól jöttek, legnagyobbrészt — mivel maguk is megkínlódtak már, s ezt másokon is látták — nem olyan hebehurgyán végezték a választást. Ez, valamint a sorsolás szeszélye az oka annak, hogy a legtöbb lélek jó, illetve rossz sorsa az ellenkezőjére változik: mert ha mindenki — valahányszor az itteni életbe érkezik — mindig őszintén a bölcsesség szeretetében élne, s a választás sorrendjében nem éppen az utolsók közé kerülne, valószínű, hogy az odaát elhangzó figyelmeztetések alapján nemcsak az itteni világban élne boldogan, hanem innen oda, s onnan vissza is nem föld alatti és rögös, hanem sima és égi úton juthatna el.

Elmondta aztán, hogy érdemes volt megfigyelni, miképp választottak életformát az az egyes lelkek: ez a látvány szomorú, majd meg mulatságos és megdöbbentő volt. Általában az előbbi megszokott életformájuk szerint választottak. Elmondta például, hogy látta, amint egy lélek, amely valaha Orpheuszé volt, a hattyú életformáját választotta, mert az asszonyi nemet, mely a halálát okozta, gyűlölte, és nem akart asszonyban fogantatva megszületni; látta Thamürasz lelkét, amely a csalogány életét választotta; másfelől látott egy hattyút, amely emberi életet választott; s más zenei érzékű állatot, amely ugyanúgy cselekedett. A huszadik sorszámú lélek az oroszlán életét választotta: ez Aiasznak, Telamon fiának a lelke volt, amely irózott attól, hogy emberré legyen, mert még jól emlékezett a fegyverzet ügyében hozott döntésére. A következő lélek Agamemnóné volt: az emberi nem iránti gyűlöletből, a kiállott szenvedések miatt, ez a lélek egy sas életével cserélte fel emberi életét. A sorsolás folytán középütt foglalt helyet Atalanté lelke, amely mikor megpillantotta egy atléta tiszteletajándékait, nem tudott mellettük elmenni, hanem azokat választotta. Mögötte vette észre Epeiosznak, Panopeusz fiának a lelkét, amely egy művészi munkát készítő asszony természetébe vándorolt át; még hátrább — az utolsók között — látta a csúfondáros Therszitész lelkét, amely egy majomba bújt bele. Véletlenül Odüsszeusz lelkét jelölte ki a sors arra, hogy valamennyi közt legutolsónak járuljon a választáshoz: s ekkor ő — mivel a korábbi viszontagságaira való emlékezés hatása alatt hallani sem akart dicsőségvágyról — sokáig járt fel s alá, s egy közéleti szerepléstől távol álló magánember élletformáját kereste; végül nagy nehezen meg is találta: ott feküdt valahol, másoktól észre sem véve: s amikor a lelke ezt megpillantotta, azt mondta, hogy akkor is ugyanezt tette volna, ha az első sorszámot kapta volna.

S nagy örömmel vette magához. Hasonlóképp vándorolt más állatok lelke is emberekbe, vagy egyik a másikba: általában az igazságtalanok vaddá, az igazságosok szelíddé változtak át, s mindenféle keveredésre volt példa.

Mikor valamennyi lélek kiválasztotta már az életformáját, a sorsolás sorrendjében, Lakheszisz elé járulnak: s ő mindegyik mellé kisérőül odaállította azt a daimont, akit ki-ki választott, hogy az vigyázzon életére és teljesítse be választott sorsát. Ez a daimon először is Klothóhoz vezette a lelket, s az ő keze és orsójának a pergése alatt hitelesítette azt a sorsot, amelyet az illető választott:: ezt megérintve, tovább vezette őt Atroposz fonásához, hogy a megfont fonalat változatlanná tegye; innen — anélkül, hogy megfordult volna — Ananké trónjához ment, azon áthaladt, s mikor ezen a többiek is átmentek, valamennyien a Léthé síkságára vonultak, nagy forróságon és szörnyen fojtogató levegőn keresztül, mert ott se fa, sem semmiféle növényzet nem volt. Itt táboroztak estefelé az Amelész folyó partján, melynek vizét semmiféle edény nem tudta magában tartani. Ennek vizéből mindenkinek innia kellett egy bizonyos mennyiséget: de akit a józan esze vissza nem tartott, az többet is ivott a kiszabott mennyiségnél: aki aztán ivott belőle, az mindent elfelejtett. Mikor lefeküdtek, s éjfél lett mennydörögni, s a föld remegni kezdett, ekkor hirtelen az egyik erre, a másik amarra felfelé sodródott, szökelve, mint a csillagok, hogy megszülessenek. Neki nem engedtek inni a vízből, de hogy merre és miképp jutott vissza a testébe, azt nem tudja: csak reggel hirtelen felnyitotta a szemét, s látta, hogy ott fekszik a máglyán.

VÉGSŐ TANULSÁG

Így maradt ránk GLAUKÓNOM, ez a mitosz, s nem ment veszendőbe: sőt minket is megmenthet, ha hallgatunk rá, s így a Léthé folyóján is szerencsésen át fogunk jutni, s a lelkünket sem fogjuk beszennyezni. Sőt, ha megfogadjuk, amit mondok, akkor elhisszük, hogy a lélek halhatatlan, s képes minden rosszat, és minden jót elviselni: s akkor mindig a felfelé vezető úthoz fogunk ragaszkodni, s józan belátással mindenképpen az igazságot fogjuk gyakorolni, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, nemcsak, amíg e földön időzünk, hanem akkor is, mikor elnyertük az érte járó jutalmat, melyet — mint a díjnyertes győzők — mindenünnen összegyűjtöttük, hogy ne csak itt, hanem az ezeréves utazás alatt is, melyet leírtunk, boldogok lehessünk.