2010. február 27., szombat

Vélemény a „törvényhozásról”

Az internetes fórumokon ölre mennek egymással a vitatkozók — köztük néhány szórakozásra szakosodott nick — : helyes-e a holokauszttagadási törvény vagy sem, ki szavazott jól és ki rosszul a Parlamentben, egy szinten kezelhető-e a kommunista népirtás, mint a náci, kinek a kicsodája micsoda, kinek-minek a micsodáját hova kellene pozicionálni.

Jönnek új és újabb nyilatkozatok, botrányosak és szívet melengetők, bicskanyitogatók és humánus lelket felmagasztosítók. Van, amelyik bizonyára „spontán”, és száz százalék, hogy főleg olyanok, amelyeket külfönféle politikai erők vetnek be megfelelően provokatív tálalásban, hogy sakkozzanak a démosz érzéseivel, indulataival, szimpátiájával, véleményeivel (ezen erők egy dologban közösek: mind szélsőbaloldaliak, azaz demokraták). Ez egy iparág, és sokszor ugyanazok nyomkodják a piros gombot, akik a zöldet, attól függően, mi a cél. Bábszínház, damilok, előre kiszámítható reakciók.

Nos, tőlem ilyen véleményt nem fognak olvasni. Igazából egyetlen dolgot tartok az egész kérdésben döntőnek: érvényesek lehetnek-e ránk olyan törvények, amelyeket erkölcsi és emberi nullák hoznak? Kell-e egyáltalán foglalkoznunk olyan véleményekkel, amelyeket jól meghatározott célok érdekében irányítanak, mozgatnak trágya manipulátorok, előre becsatornázott, korrupt szavazógépek és szánalmas médialakájok? Kell-e foglalkoznunk (pro vagy kontra) eleve manipulatív megfogalmazású rendeletekkel, amelyekre se igent, se nemet, se nemtudomot nem lehet mondani?

Nem.




2010. február 25., csütörtök

A „magyar gulag” — a hortobágyi internálótáborok

Stefka István 2004-es meg 2007-es cikkén kívül (Magyar Nemzet mindkettő) nem sokan foglalkoztak az országos sajtóban a hortobágyi internálótáborokkal, pedig...

Recskről már jóformán mindenki hallott valamit. De ki hallott például Ebesről? Valószínűleg nem sokan.

Dédszüleimért az ötvenes években, egy nyári este egyszercsak autó érkezett. No nem a chauffeur-jük, hogy városnézésre vigye őket Ószegeden. Hanem az a fajta autó, amibe ha az embert beszállítják, akkor biztos lehet benne, hogy valami kellemetlen történik majd — jó esetben csak kocsikáztatás és egy kis tábori lét. Az úticél a Hortobágy volt, Ebes. Az ok prózai volt: egy párttitkár elvtársnak megtetszett burzsoá és bizonyára „rendszeridegen” dédszüleim szögedi lakása. Szerencsére apám, aki akkor még gyerek volt, éppen nem volt ott, mert őt is vitték volna, meg a bátyját is.

Nagyapám azonban nem volt ijedős ember. Elhatározta, hogy kiszabadítja szüleit az ebesi táborból; fogta tehát magát és elment a megfelelő minisztériumba, onnan tovább, egészen Rákosi íróasztaláig. Ott megállt, és közölte Rákosival, hogy a szülei nem tettek az égvilágon semmi rosszat, és hogy ő maga azt hitte, a kommunisták szándékai tisztességesek.

Nagyapám tényleg naívan hihette ezt, mert jólelkű ember volt. Nem bújt ki a katonai szolgálat alól, de a háborúban sohasem lőtt az ellenségre, mindig a levegőbe célzott: nem akart senkit megölni — még azokat sem, akik őt vagy — teszem hozzá szomorúan éles elmével — társait megölhették volna. Szóval nagyapám, amikor jött az államosítás, önként felajánlotta jól menő üzleteit a sok brigantinak, akik nem ismertek se Istent, se embert.

Hálából szüleit, két idős embert, kitelepítették a Hortobágyra, nagypolgári lakásukba pedig betette valagát egy semmirekellő vörös szarházi.

Végül nagyapám — nem kevéssé kockázatos — közbenjárására dédszüleim ugyan nem térhettek vissza a régi házba, de Ebesről sikerült kiszabadítania őket. Dédanyám visszavágyódása miatt nagyapa nem adta fel a harcot, és 1963-ban nagy nehezen visszakapták egykori lakásukat, de akkor dédapám már halálán volt. Egy ideig a saját volt erkélyükkel szemben laktak egy pincében, párttitkár elvtárs meg addig is élvezte a mocskos imperialista polgári lét kínálta (és megteremtette) örömöket. Gondolom, aztán se került rossz helyre, mint ahogy felettesei is megúszták 56-ot.

*

Ezen a szerény honlapon, meg egy másik szerény honlapon kívül mást eddig nem találtam az interneten a hortobágyi internálótáborokról. Ezekből valószínűleg nem élnek meg, akik csinálták (és nem fejezték be) őket: kárpótlásért, gondolom, senki sem tolongott. Nem is kell, nevetséges volna. Egyrészt az ember büszke annyira, hogy ne érezze és ne tekintse magát áldozatnak, akármilyen sötét rendszerről is legyen szó, másrészt nevetséges egyfolytában a felnagyított múlttal foglalkozni. (Na meg épp elég ellenség sürög-forog ma is a megfelelő helyeken, felesleges a múlthoz folyamodni, hogy hitvány gazemberekkel találkozzunk. Például kik verethették le a Hollán-emléktáblát vagy kik lövették emberek szemét 2006-ban?)

Ám ma a kommunizmus áldozatainak az ún. emléknapja van. És bár nem rajongok az efféle emléknapokért, főleg, amit a kommunista „állammal” jogfolytonos „állam” képviselői jelöltek ki, de ha már ez a trendy, akkor legyen, talán valami újdonság is kiderül az olvasó számára. Végülis ilyen halálos áldozatokból — még visszafogott becslések szerint is — volt világszerte vagy százmillió, nem halálos meg tán még több, ha nem számítjuk azokat a sasjózsefekkel „szórakoztatott” szürke és kicsi áldozatokat, akik viszonylag sértetlenül éldegéltek a nagy rakás, kocka alakú betonsemmiben, amit a kommunizmus a jobb helyeken jelentett, meg a párttitkár elvtársakat, akiknek azért csurrant-cseppent egy-egy nagypolgári ház.





Magyar konzervatívok — Ifj. Mailáth György (1818-1883)


Gróf Szécsen Antal


MAILÁTH GYÖRGY EMLÉKEZETE.


Valahányszor e körben azokról megemlékezünk, kik a lejárt év lefolyta alatt innen kiragadtattak, élénken érezzük az emberi dolgok múlandóságát, melynek elkerülhetetlen kényszerűsége majd a fiatal kor fejlődésének, majd a férfikor érett tevékenységének vagy egy érdemdús, hosszú életpálya békés visszapillantásainak egyaránt megszabja határát. Fokozott fájdalommal kell ez érzelemnek érvényesülnie ott, hol egy fényes, hazafias tevékenységben gazdag életnek időelőtti vérengző és végzetes kioltásával állunk szemben; midőn az ország zászlósát és első bíráját, a főrendiház elnökét, hazánk politikai férfiainak egyik legjelesbikét és legjelentékenyebbikét, a M. T. Akadémia működésének buzgó részesét, és a hazai irodalom lelkes hívét, az ország központja kebelében, egy gyáva, aljas merényletnek látjuk áldozatul esni, melynek gyászos katasztrófáját, az országbírónak, a haladó kor daczára, meg nem tört férfias bátorsága és szívós erélye csak elősegítette, míg emberi számítás szerint e jellemző tulajdonai megmentésének eszközei és biztosítékai kellett volna hogy legyenek.

És ha mellőzve a nyilvános élet bajnokát, a férjre, a családapára tekintünk vissza, majdnem elnémul a részvét tehetetlen szava fájdalmukkal és veszteségökkel szemben, és az „emberiség egész nyomora megszállja lelkünket”. Háttérbe szorul még a barátok körének gyásza is, a kik érzik, hogy nem őket illeti annak előjoga, de a kik egyszersmind tudják, hogy az övéin kívül, ők vannak első sorban hívatva, a dicső elhunytnak jellemi, szellemi és kedélyi becséről tanúskodni. Mert annak legbiztosabb kezessége, ha egy kitűnő férfiú vesztét azok gyászolják legmélyebben és legtartósabban, kik őt legközelebbről, leghosszasabban, legbensőbben ismerték és szerették. Van ily tanúskodó visszaemlékezésben rájok nézve valami vigasztaló, lélekemelő, kibékítő. A múltnak híven megőrzött emlékei, mint a leszálló nap sugarai, fényt árasztanak még a beköszöntő éj homályára is, és az emberi kebel bennök egy új nap keltének hírnökeit és kezeseit szereti szemlélni.

Hazánk régi politikai szerkezetének egyik jellemző vonása, hegy a nyilvános tevékenységnek föladatai nem voltak egymásról ridegen és áthághatatlanúl elkülönözve. A megyén kezdve, a bírói, a közigazgatási, a politikai teendők körei gyakran érintkeztek, és számos esetben összevágólag ugyanazon személy által intéztettek el. Ily állami és közigazgatási szervezet nem volt egyébiránt hazánk kizárólagos tulajdona, a régi világban ép úgy, mint a keresztény korszakban, majdnem a XVIII. század kezdetéig az államélet terén, a munkaosztályozás eszméjének szigorú és következetes alkalmazása, alig vétetett czélba vagy tekintetbe. Magyarországban ez állapotok tovább állottak fönn, mint — Angliát kivéve — akármely más országban, mert a nemzet nagyrészt azokban találta föl politikai élete hagyományos kinyomatát és biztosítását. A modern társadalom változatos, sokoldalú és szövevényes fejlődése nem tűri többé az állások és hivatások e vegyes jellemét; a tudomány sok tekintetben elítélte azt, a gyakorlati élet igényei végre kellő felismerésöket és figyelembevételüket csak a szakférfiak beható avatottságától várhatják; de, ha e szempontból ítélve meg a régi intézmények természetét, azok nem mutatkoztak is többé alkalmasoknak a jelen föladatainak megoldására, tagadhatatlan mégis, hogy árnyoldalaikat számos előnyök ellensúlyozzák. Nem legutóbbika ezeknek, hogy politikai férfiaink, sokoldalú tevékenységök folytán, megszokták volt a közdolgokat, természetök minden tényezőjének számbavételével tekinteni és intézni. Alig vehető kétségbe, hogy a társadalom érdeke a bírói hatalom önállóságát és függetlenségét minden politikai pártirányzattól, parancsolólag követeli. De másrészről a valódi, tárgyilagos, szenvedély nélküli, a fenforgó kérdések minden oldalát elfogulatlanul mérlegelő bírói szellem behatása a közügyek alkotmányos elintézésére rendszerint ép oly üdvösnek bizonyult, és pedig nemcsak a törvényalkotás terén, — mint a kizárólagosan ügyvédi szempontnak, és fölfogásnak rideg érvényesítése károsnak, mely utóbbi gyakran a legfényesebb parlamentáris és szónoki képességgel karöltve jár. A Mailáth család azon ága, melynek az utolsó országbíró volt ivadéka, három szakadatlan nemzedéken át, volt hivatva e bírói szellem politikai behatásának képviseletére. Mailáth Györgyöt, századunk első negyedének egyik híres személynökét, követte fia, szintén Mailáth György, ki kétszer, mint királyi személynök 1828-ban, mint országbíró 1839—40-ben, állott első ízben a rendek, utóbb a főrendek élén, oly emlékezetes két országgyűlés alkalmával, melyeknek kezdetileg viharos tanácskozásai és élénk ellentétei, kibékítő és megnyugtató eredményekben találták kiegyenlítő megoldásukat. Fia, az ifjabb Mailáth György, hasonló szerepre volt hivatva azon magas politikai és bírói állásokban, melyeket a korona bizalma reá, mint magyar főkanczellárra és később országbíróra, ruházott. Mert, ha az 1867-diki megoldásoknak keresztülvitele és életbeléptetése nem volt is első sorban az ő műve, ő készítette elő létesítések talaját, és a döntő perczekben, önzéstelen hazafisága volt a sikernek egyik hatalmas eszköze és tényezője. Az 1839—40-diki országgyűlés alkalmával lépett legelőször a nyilvános élet pályájára, mint Baranya vármegye követe. — 1818-ban decz. 3-án születve, a rendek táblájának legifjabb tagja volt. Már akkor gyaníttatta jövendő jelentősegét, főleg azon bölcs tartózkodás által, mely vele, korán fejlődött szónoki képessége daczára, minden időelőtti föllépést elkerültetett Ezen tartózkodás nem volt részéről ügyes számítás vagy öntudatos eszélyesség; természetében feküdt az: jellemének volt kifolyása, és annak, mondani szeretném, egy hagyományos családi vonása, mely sokszor félreértetett, de melynek üdvös hatását nem csak önmaga tapasztalta fényes pályájának lefolyása alatt, de minden ügy is, melyet tiszta meggyőződésből szolgált vagy képviselt. — A hallgatag tartózkodás minálunk nem szokott kedvező ajánláskép szolgálni, mondja valahol egy franczia író, s ezt rólunk is bátran elmondhatta volna. De ha oly férfiről van szó, kire, mint Mailáth Györgyre, teljesen rá illenek ugyanazon író szavai: „Egyszerű és egyenes eszmemenetében kevesebb titkos indokai voltak, mint sokan képzelék, és ritka tömör nyilatkozatai legbensőbb gondolatainak és érzelmeinek voltak mindig hű kifejezései” — mindenki, ki az életet és annak föladatait ismeri, érzi, hogy a következetesen megőrzött tartózkodás, midőn a jellem nemességével és megbízhatóságával párosul, nem rejtélyesség, de a szilárd akaratnak férfias uralma a pillanat vagy szenvedély ideges benyomásai fölött, és ily értelemben, főleg a közélet mezején, az államférfiúi komolyságnak és higgadtságnak egyik legbiztosabb záloga. Valahányszor egyes kérdések fontossága, főleg pedig sértett jogérzete vagy meggyőződésének méltatlan megtámadása Mailáth Györgyöt föllépésre késztették, magatartásának elhatározottsága, szónoklatának lángoló erélye, okoskodásának kérlelhetetlen következetességé fényes világot vetettek a jellem és szellem azon gazdag kincseire, melyeket nála a dolgok rendes menetében a méltóságteli komolyság leple elfedett. Már gyermekkorában a „kis Gyuri” társai körében a tekintély küljellegével bírt. De csak azok, kik őt közelebbről és meghitten ismerték, tudják teljes mértékben, mennyi szeretetre méltóság és megbízhatóság, mennyi fogékonyság az élet minden nemesebb élvezete iránt, mennyi igénytelen vidámság és kedélyes humor rejlett magatartásának látszólagos ridegsége alatt. Szomorúan tapasztaljuk számos esetben, hogy majdnem egyidőben szakíttatnak ki az élők sorából olyanok, kik, baráti viszonyuk meghittsége által, kölcsönösen lettek volna hívatva belbecsekről a világ előtt tanúskodni. Mélyen érzem ezt, midőn hiában keresem sorainkban Mailáth György azon régi barátját, ki gyermekkora zsenge éveiben megtanulta őt szeretni, és híven megőrizte ez érzelmet egy emberéleten át. Ha valaki, Cziráky János volt ily önzéstelen és tiszta jellem; szívének jósága és melegsége, hazafias érzelmeinek élénksége és meggyőződésének tántoríthatatlan önállósága által mindazon kérdésekben, melyeket főkérdéseknek tekintett; érdemes és jogosult volt arra, hogy Mailáth György nemes jelleme és magas szellemi tulajdonai ragaszkodásának nyilvánulásában visszatükröződjenek. A nyilvános élet rendszerint élénk, de egyszersmind egyoldalú világításban tűnteti föl a politikai férfiakat kortársaik és a történelem előtt. A politikai működés azonban ritkán meríti ki teljesen jelentőségöket, és alig ítélhetők meg helyesen, még a politika szempontjából is, ha bennük a magánegyéniséget kellőleg nem ismerjük. És ezért nem tehetem, hogy Mailáth György egyik barátjának, a rémhír első pillanatában hozzám intézett sorait ne idézzem, kivel csak férfikorában lépett bizalmas viszonyba, de kinek szavai bizonyságúl szolgálnak, mennyire és mily tartósan tudta magához csatolni a nemesebb érzelmű, fenköltebb szellemű egyéniségeket, és mily lekötő vonzóerővel bírt azokra, kik őt kellőleg fölismerték és megszerették. „Értjük egymást”, így ír nékem gróf Clam Henrik, „és találkozunk a legmélyebb búban és szívünk aggasztó fájdalmában, azon férfiú váratlan és iszonyatos kimúlta fölött, ki mindkettőnknek hű és drága barátja volt, kinek becsét és jelentőségét annyi alkalmunk volt fölismerni, kinek emlékét élethossziglan híven megőrzendjük. Barátságunk egyetértésünkön alapúlt mindazon nagy kérdések tekintetében, melyek a komoly meggyőződések körét jelzik; jellemeink sajátszerű összhangzása nevelte bensőségét, és új elevenítő táplálékot nyert e ritka férfiú vonzó szeretetreméltóságában. Ha hosszasabb időn át nem találkoztunk volt is, tüstént föltaláltuk és értetttik egymást viszonlátásunkkor, mintha nem is váltunk volna el soha, és így mindig ugyanannak ismertem fel őt, az idők minden fordulata és viszontagságai közepett.”

Azon nemzedék, melynek Mailáth György volt egyik kitűnő képviselője, nehéz és viharos időkben látta magát működésre hívatva, és bármennyi kérdések, melyek akkoriban a legszenvedélyesebb ellentéteket idézték elő, látszassanak vagy legyenek is valódilag jelenleg megoldva; a lefolyt harczok viszhangja alig halt és halhatott el teljesen a keblekben. A halál hallgatag méltósága előtt elnémul ugyan a nemesebb lelkekben a véleményharczok szenvedélyes türelmetlensége. Magában egy végzetes katasztrófában van valami, ami a mindennapiság és egyoldalúság kicsinyes fölfogásait nyomtalanul elsepri. De létezik a kedélyvilág e tényezőin kívül még egy más szellemi elem, mely biztatólag és megnyugtatólag hat arra, ki a vélemények és irányzatok számos eltérő, gyakran ellentétes árnyalataival szemben egy kitűnő, határozott meggyőződésű és tántoríthatatlan elvhűségű politikai férfiú nyilvános élete és működése emlékét készül megújítani. A valódi történelmi szellemben rejlik e biztató elem, azon szellemben, melynek ébredését, fejlődését, növekedő behatását a hazai történelmi kutatás és irodalom terén Mailáth György élénk örömmel üdvözölte és éber figyelemmel kísérte, mely ép oly távol a csak látszólag tudományos közönyösségtől, mint a nap múlékony jelszavainak és felületes ítéleteinek gondatlan ismétlésétől, a dolgok, viszonyok és idők beható fölismerésében és megértésében keresi bírálatainak alapját és mértékét; azon szellemben, melynek őrködése alá biztosan helyezheti nevének emlékét mindenki, a ki sikerkoronázottan vagy sikertelenül, de őszintén, komolyan, önzéstelenül leróni iparkodott mindazt, a mivel hazájának tartozott, és érvényesíteni törekedett benső meggyőződése parancsoló sugallatát.

Századunk negyvenes évei, még az 1848-diki események előtt is, nagy fordulópontot jeleznek hazánk újabb politikai fejlődésében. A politikai élet, bár élénkebben és szenvedélyesebben, látszólag a szokott téren és kereten belül mozgott. De a közjogi és reformtörekvések és aspirátiók, támogatva és öregbítve az Európaszerte uralomra törekvő eszmék és irányzatok növekedő hatalmától, természetszerűleg, bár némileg öntudatlanul, késztették előharczosaikat ép úgy mint ellenfeleiket, oly kérdések megközelítésére, melyeknek megoldása csak a létező tényleges viszonyok keretén túl vala kereshető és feltalálható. Midőn később az ellenzéknek egy, számra aránylag csekély, de szellemileg jelentékeny árnyalata, a központosított parlamentáris kormány eszméit kezdé fejtegetni, alig talált kellő figyelemre, még kevesbbé rokonszenvre azon körökben, melyek kiválóan alkotmányos intézményeink helyhatósági jellegén csüggtek, és a melyek kétségkívül az akkori magyar politikai világ hagyományos érzelmeit, e tekintetben majdnem mondhatni, pártkülönbség nélkül, túlnyomólag képviselték. És mégis az országgyűlések növekedő fontossága nemcsak a törvényalkotás, hanem a politika és kormányzat terén is előbb-utóbb elkerülhetetlenné tette azon kérdés fölvetését és megoldását: miképen lehessen a központosított parlamentáris elemek növekedő erejét, jelentőségét és igényeit a helyhatósági intézmények szellemével és politikai nyomatékával kiegyenlíteni? Akármi módon való megoldásának továbbá szükségkép vissza kellett hatnia a monarchia többi országaival való viszonyainkra és összeköttetésünk kapcsára, mely a parlamentáris többség-kormányzat eszméitől teljesen eltérő törvényes intézményekhez volt szabva. Ép ezért az ország, midőn egy tisztán belügyi és közjogi kérdés megoldását vélte kitüzendőnek, egy oly föladattal láthatta magát, valamint később látta is, majdnem véletlenül, szemben, mely a nemzetközi téren egy elsőrendű európai és egyensúlyú kérdéssel ért föl; kevesen adtak magoknak számot a helyzet e fontos és komoly oldaláról, még kevesebben bátorkodtak azt óvatosan jelezni, de a nap kérdései és hangzatos vitái mellett és alatt lappangó nehéz föladatok és végzetes lehetőségek ösztönszerű érzete rendkívüli ideges, izgatott harczoknak és kétségkívül szenvedélyességöknek ép úgy, mint ideiglenes meddőségüknek egyik, nem kellőleg figyelembe vett, tényezője volt.

E zivataros politikai légkör befolyása alatt jelent meg másodízben Mailáth György, mint Baranyamegye követe, az 1843—44-diki országgyűlésen; ez úttal is a szerény, de öntudatos tartózkodás azon állását nagyjában megőrizve, mely politikai és szónoki képességét inkább gyaníttatta, mint kitüntette; ritkábban elegyedve a pártviták tusáiba, mint némely kortársai, de fokozatosan emelkedve tekintélyben és közbizodalomban, egyes kérdésekben, mint többek közt a már akkor a jövendő fejleményeinek árnyékát előrevető horvát kérdésben, higgadt és komoly államférfiúi fölfogásának fényes és hatásos szónoki kifejezést adva.

Tartós befolyással volt politikai fejlődésére, nyilvános működése ezen első éveiben gróf Dessewffy Aurél föllépésének szelleme. Kegyeletes tisztelettel és ragaszkodással tekintett vissza azon korán elhunyt férfiúra, ki az elsők egyike tűzte ki magának feladatúl a magasabb államférfiúi szempontok következetes figyelembe vételét; és a ki nem viseltetett csekélyebb érdeklődéssel a nemzet szellemi és irodalmi élete, mint akármely más tisztán politikai kérdés vagy föladat iránt, mit szónoklatainak és politikai iratainak irodalmi becse fényesen bizonyít.

Az országgyűlés befejezése után a kormány vezérletében közbejött változások és gróf Mailáth Antalnak a főkanczellárságról való visszalépte kényes helyzetet látszottak teremteni unokaöcscsének, kit hozzá nem csak az atyafiság, de a személyes ragaszkodás kötelékei is csatoltak; míg másrészről nézetei, fölfogásai, személyes és elvbaráti összeköttetései őt a megújult conservativ és kormánypárthoz fűzték. De csakis látszottak, mert a tapintatnak azon magasabb neme, mely a tiszta fő, a gyengéd kedély és a férfias jellem benső összhangzatának kifolyása, — könnyen és bizton igazodik el ott, hol az ügyesség kicsinyes számításai rendszerint elégteleneknek mutatkoznak.

Ifjabb Mailáth György (1818-1883) főkancellár, országbíró, az MTA tagja. 1867-től haláláig a főrendiház elnöke, 1869- től a Kúria semmítőszéki osztályának elnöke, 1882-től a Kúria elnöke. Ő viselte utoljára egy személyben a főrendiház és a legfelsőbb bíróság elnökségét. Rablógyilkosság áldozata lett. Egyéb életrajzok: a Vasárnapi Ujság portréja (1860), nekrológ (pdf) (1883), Jónás Károly írása (pdf).

Baranyavármegye főispáni helytartójává, majd főispánjává kinevezve, melyet, mint az ország egyik legfiatalabb alispánja, már több évig vezetett volt, nagy érdeklődéssel szentelte idejét és erejét e hivatalának, melyben előbbi működésének fokozott folytatását látta, s tevékenységét csak időről időre, külföldi utazásokkal szakasztván félbe, és azokban ép úgy, általa soha bevégzettnek nem tekintett továbbképzésének eszközét keresve, mint egyik legélénkebb élvezetét találva. Kiválólag szeretett közös párisi mulatásunkra és angol utunkra visszaemlékezni, melynek egyik kedves társa Prónay József a legközelebbi napokban múlt ki az élők sorából; és bár utóbb mind Parisba, mind Angliába visszatért, nem halványult el emlékezetében ez első megismerkedés benyomása, és pedig a nélkül, hogy azt kiválólag a fiatalkor fogékonyságának és visszaemlékezései varázsának lehetett volna tekinteni. A közlekedési eszközök gyorsaságának és számának csodaszerű fejlődése, nagy mértékben szaporította időnkben az utazók és utazások számát; tágabb köröknek nyitotta meg élvezhetésök lehetőségét és szélesbítette területök keretét. De módosította sok tekintetben jellemöket és czéljaikat is. A „tourista” rendszerint háttérbe szorítja az „utazót”. Az utazás jelenleg csak kivételes esetekben viseli egy beható kiképzési időszak jellegét. Mailáth György, ámbár már több év óta működött a közélet terén, olyannak tekintette franczia és angol útját, főleg a parlamentáris élet tanulmányozása szempontjából. Élvezte a társasági érintkezéseket, a művészet kincseit, a természet, a történeti emlékek, a népélet benyomásait, de főérdeke és figyelme mégis annak volt szentelve, a mi legközelebb állott a hazában magának kitűzött hivatásához. Szorgalmatosan látogatta Parisban a kamarákat, tanúja volt fényes, gyakran szenvedélyes vitáiknak, hallotta a. kitűnő szónokok egész sorának némely leghíresebb felszólalásait; de mindezen tanulságos benyomások elhalványultak azon nagyszerű politikai és parlamentáris jelenetek előtt, melyek őt Angliában várták. Soha nem lankadó érdeklődéssel és fáradhatatlan figyelemmel követte ott heteken át a felső és alsó házban a gabonatörvények módosítása kérdésének és az ahhoz csatlakozó kormányzati és pártalakulási következményeknek fejleményeit; látta Peel győzelmét és minisztériumának, a győzelmet közelről követő bukását; és áthatva az angol élet komoly valódiságától, melyet az angol intézmények modern utánzásában, a párisi politikai élet kápráztató fénye daczára, föltalálhatni nem vélt, azon reménynyel tért vissza hazájába, hogy meg leend neki engedve nyert benyomásait és tapasztalásait, a hazai közélet mezején és annak békés, rendszeres fejlődésében fölhasználni és érvényesíteni. Mert rokon természetüeknek, ha nem is ugyanazonosoknak tekintette az angol és a magyar alkotmányos intézmények történelmi alapjait.

Tőle, mint sokaktól, megtagadta az események folyama és azon politikai vihar, mely egyaránt megdöntötte vagy megingatta a fönnálló viszonyok és legtöbb kormányhatalmak különböző politikai alakzatait, e reménye és szándéka teljesítését; élete legszebb, tevékenységre leghívatotabb korában félreállt, visszavonult, jelleme elhatározottsága és bátorsága daczára, mert a küzdő irányzatok mindegyikénél akadt egy pontra, melyre nézve meggyőződésével megalkudni se nem tudott, se nem akart. Teljes készséggel és örömmel ragadott meg minden alkalmat, járult minden lépéshez, mely annak érvényesítésére kilátást nyújtani látszott, de éveken át életét úgy rendezte, mintha azok valósításáról végkép lemondott volna. Kedélye élénk fogékonysággal bírt a családi élet örömei iránt, melynek példáját szüléi frigyében találta, és hőn szeretett anyjának hű kegyelettel megőrzött emlékéhez szeretett csatolni. 1852-ben jegyezte el báró Prandau Stefániát, ki gyermekeivel együtt gyászolja pótolhatatlan veszteségét. Csak ők lennének hivatva megmondani, mit vesztettek benne; de ki meghitt tanúja volt családi életök vonzó bensőségének, tudja és érti, mennyit vesztett ő az élet legnemesebb örömeiből, mikor a végzet őt azok karjaiból kiragadta, kikben föltalált mindent, mit a férj és apa az övéiben föltalálni óhajt és remél. Pécsett és Bakóczán, gyakran Valpón ipjánál, báró Prandau Gusztávnál, élte a visszavonulás napjait; időnkint Pestre vagy Bécsbe, régi barátjaihoz fölrándulva, vagy egy külföldi útban, Svájczban, Svécziában és Norvégiában, keresvén szórakozást és élvezetet, melyet neki ez időben, szemben az emberi dolgok változatos fordulataival, főleg a természet változatlan szépségei szolgáltattak. Az érdeklődés kimeríthetetlen forrását az olvasásban és tanulmányozásban kereste és találta; és későbbi időkben, fényes állásai legmagasabb polczán, gyakran sóvárogva tekintett vissza azon csendes órákra, melyeket akkor háborítatlanul a szellemi életnek szentelhetett. Bőven tapasztalta, hogy semmi sem biztosítja inkább a kedély egyensúlyát, az ítélet tárgyilagosságát, a fölfogás elfogulatlanságát és méltányosságát, mint ha távol a nap érdekeitől és szenvedélyeitől, föladataitól és fáradalmaitól, a szellemi érdeklődés egy bizonyos területét tudjuk magunknak biztosítani, melynek tiszta légkőre lelki és jellemi egészségünknek ép oly hatalmas óvószere és elevenítő tényezője, mint a hegycsúcsok vagy tengerpartok szellőinek fuvallata, mely a kifáradt testnek és túlcsigázott idegeknek új erőt és rugékonyságot kölcsönöz. És bátran alkalmazhatta volna e hajlamára Cicero szavait, melyeket ő Archias poétáról elmond: „Kérdezed tőlem, mért gyönyörködöm annyit ezen tanulmányokban? Mert mindazt szolgáltatják nekem, mi a lelkemet felüdíti a nap zaja után, és nyugodalmat hoz a viták hevessége által kifárasztott fülemnek. Ám hiszed-e, hogy képes lennék a közügyek változó tömegében fölszólalni, ha szellememet e tanulmányaim által arra nem képesíteném, vagy hogy el tudnám birni mindezen harczok terhét, ha azokat tanulmányaimmal föl nem váltanám. Én ugyan megvallom, hogy ezen szellemi érdekeknek hódolok; szégyeneljék mások, ha oly módon hódolnak az irodalmi érdeklődésnek, hogy semmi gyümölcsét sem képesek a közügy javára érvényesíteni.” Mailáth Györgyben épen a sokoldalú műveltségnek és szellemi emelkedettségnek egyesülése a gyakorlati államférfiú kellékeivel, képezte egyéniségének egyik jellemző fő vonását.

Az ötvenes évek végén többen, a kik közül csak báró Jósika Sámuelt és gróf Dessewffy Emilt akarom fölemlíteni, késztetve érezték magokat az akkori kormánykörökben a magyar ügyeket ismét magyar szempontból megindítani. Egyéni kísérletek voltak ezek, melyek régibb személyes összeköttetésekből kiindúlva, egyelőre eredménytelenek maradtak, ámbár sok előzékenységgel és jóakarattal fogadtattak, és kétségkívül sok jövendő fejlemények csiráit rakták le.

Az e kísérleteket követő szűkkörű és csekély számú magán tanácskozásokban Mailáth György is részt vett. Jellemző, hogy midőn e czélból neve először fölemlíttetett, személyisége a magyar körökön kívül, sokak emlékezetéből kiment. — De alig lépett ismét a politikai szintérre, és ámbár ez alkalommal is hű maradt szokott tartózkodásához; ritka rövid kijelentéseinek találósága, nyomatéka és komolysága őt olyannak jelezték, ki az események esetleges folyamában elsőrendű szerepre leend hivatva. A megerősített birodalmi tanácsnak tagja 1861-ben; — tárnok és az akkori kormány egyik vezérlő férfia az októberi diploma keltét követő rövid időszakban; visszavonulva a magánéletbe az 1861. országgyűlés eloszlatásával; 1865-ben mint főkanczellár ismét a kormány élére állítva, és gr. Eszterházy Mórral, és báró Sennyey Pállal a magyar kérdések megoldásán működve; — az 1867-ki kiegyenlítés új kormányalkotáshoz vezetett, melynek folytán a vezérlő kormány szerepet az országbíró és főrendiházi elnök székével felcserélte, míg őt végzetes halála körünkből kiragadta: pályája ezen részének folyama szorosan össze van fűzve hazánk legújabb történetével. Mennél változékonyabbak voltak annak fordulatai, és mennél különbözőbbek az ezekkel válhatatlan kapcsolatban álló fölfogások, annál kevesbbé idézendők föl a némelykor szenvedélyes ellentétek egy köztisztelet- és kegyelettől környezett sírral szemben. — De Mailáth György soha sem kerülte nyilvános élete beható vizsgálatát és megbírálását; soha sem tagadott el semmit múltjából; nem igényelt csalhatatlanságot, de nyugodtan bízott meggyőződéseinek komolyságában és indokainak tisztaságában. Letette azok bizonyítványát azon mély hatású beszédben, melylyel az 1861-ki országgyűlés végnapjaiban, magatartását az októberi diplomával szemben indokolta, és az 1865-ki magas trón beszéd mindig fényesen fog tanúskodni azon politika szelleméről és irányzatáról, melyet az ő kanczellársága volt hivatva kezdeményezni. Szónoki képessége daczára nem volt az elméleti fejtegetések embere. De azért politikai működése nem nélkülözte a rendszeres egyöntetűséget. Két sarkkörön alapult az. Magyar volt ő első sorban, minden érzelmében, fölfogásaiban, meggyőződéseiben. Midőn a megerősített birodalmi tanácsban kijelentette, hogy Magyarországban csak magyarokat ismer, ezen nyilatkozata nem volt részéről, a fajtürelmetlenségnek, vagy elbizakodásnak kifolyása, melytől senki sem állott távolabb mint ő, mit a horvát kérdésben ismételve bizonyított; de azon határozott meggyőződésének, hogy Magyarország egy közjogilag egységes ország, melynek politikai magyar nemzetiségét a századok történelme megállapította. Egy fönnálló, mélyen gyökerezett ténynek tekintette azt, mely kereten belül semmiben sem zárja ki a méltányosság igényeit, és melynek létezését elvont elemek alapján megingatni, vagy azoknak föláldozni se nem lehet, se nem szabad. Régi alkotmányunk nemesi kiváltságai kétségkívül ezen tény megalakulásának egyik leghathatósabb tényezőjét képezték. Alapjok szélessége és intézményeinek rugékonysága, mely megengedte, hogy a lényegében — még a deák időkben is — nemzetiségre magyar nemesség századokon át, minden fölmerülő új erőt érdemben, tehetségben, birtokban, jelentőségben magához csatoljon és magába beolvaszthasson, alkotta át nagyrészben a vezérlő magyar nemzetiséget valódi politikai nemzetté, oly következetesen és folytonosan működő társadalmi erőt és befolyást szolgáltatván eszméje valósításának, melyet a hatalom parancsoló szava egymaga és egy bureaukritikus kormánygépezet alig lett volna képes kifejteni. A magyar nemesség vezérlő szerepének ezen eredményét, a magyar aristocratia minden rétege, föladott kiváltságaik dicső örökségekép szállították át a hazára. Mert százados intézmények lassan fejlődött hatása nem enyészik el rögtön eltörlésükkel, de sikeres tartóssága csak akkor remélhető, ha az a mi társadalmi jog volt, minden nyomás vagy erőszak elkerülésével, szellemi felsőbbséggé tud átalakulni. Mailáth György magyar szempontját a gyakorlati politika terén, kiegészítette azon mély, megingathatatlan meggyőződése, hogy összeköttetésünk a monarchia többi országaival nem történelmi esetlegesség, nem Magyarország önállóságának csak megszorítólag és nemlegesen ható korlátozása, hanem az európai nemzetközi viszonyok igen positiv tényezője, melynek, mint olyannak, határozott, csak közös erővel megoldandó föladatai voltak, vannak és lesznek. Ezen két szempontnak kiegyenlítése és egyesítése volt kormányzati működésének vezéreszméje, és politikai pályáját csak az fogja helyesen megítélni, ki e két szempontot meggyőződései és cselekvényei vezéreszméjekép felismeri. Nem mintha avval politikai hitvallása ki lenne merítve; voltak igen határozott nézetei a közigazgatás, törvényhozás, nemzetgazdaság azon számos kérdésére nézve, melyek megoldása korunk föladatát képezi. De az 1867. kiegyezést közelebbről megelőző években a közjogi kérdések állottak első sorban, és így túlnyomókig ezekkel kellett foglalkozni a kormányzati tevékenységnek is. Conservativnak akart tekintetni egész életén át. és az is volt, a mennyiben a történelmi alapok tiszteletét, a fönnálló viszonyok óvatos kímélését, a gyakorlati élet tényleges föltételeit és igényeit soha szem elől nem tévesztette, de élénk érzékkel bírt egyszersmind a kor és fejlődésének jelenségei iránt is, melyeket előítélet nélkül felismerni és méltányolni iparkodott. Hív tanítványa volt e tekintetbea Széchenyi Istvánnak, ki őt még fiatal korában jóakaró figyelmével megtisztelte, és örömmel fogadta akkor már gróf Apponyi Györgynek a politikai hatalom harcz által háttérbe szorított és az események folyamában túlhaladt reformszándékait, melyek valósítása szerinte egyedül biztosíthatott volna azon idők conservativ pártja tevékenységének termékeny és gyümölcsöző talajt. Vallási érzelmei komolysága nem kerestette vele a tüntetést; saját meggyőződéseinek határozottsága karöltve járt nála mások véleményének és jogainak tiszteletével; meghajolt a lélekismeret benső szabadságának messze menő következményei előtt is, ha azokat őszintéknek és komolyaknak fölismerte; de nem átallotta soha magát katholiknsnak vallani, a mi volt, és egyháza jogai mellett síkra szállani, ha azokat veszélyeztetve vélte, és mindig kész volt szellemi érdekeit határain belül, teljes odaadással előmozdítani, a mit minta Szent István társulat tagja, utóbb elnöke, bőven tanúsított.

Midőn 1865-ben az 1861-ben megszakadt országgyűlési tanácskozások fonala ismét fölvétetett, a helyzetnek egy hatalmas, döntő tényezőjével látta magát szemben: Deák Ferencz föllépésével és nyilatkozataival. Teljesen fölismerte annak jelentőségét, és államférfiúi fölfogással és elhatározottsággal abban kereste működése szempontját. Nem mintha köztük nem léteztek volna véleménykülönbségek; de erősen meg volt győződve, hogy a fönforgó kérdések megnyugtató megoldása csak Deákkal, és Deák által remélhető. Deák Ferencz már köztiszteletű országos tekintély és pártvezér volt, midőn a fiatal baranyai követ először lépett be az 1839-ki követi tábla teremébe; azon országgyűlésen élte talán ellenzéki működésének legfényesebb napjait, de a pártállás ellentéte és a kor különbsége daczára volt valami e két egyéniségben, a mi őket egymáshoz vonzotta, és az érett nagy férfiúban a jóakaró figyelem, a serdülő ifjú részéről a tisztelő ragaszkodás alakjában nyilvánult. Találkoztak később felfogásaik mérsékeltségében; loyálitásuk és hazafiságuk őszinteségében; a törvényesség mély érzésében, de főleg a nézetek azon higgadtságában, mely ugyan köztük kölcsönösen a pillanatnyi indulatosság föllobbánásait ki nem zárta, de mindig ismét a kérdések gyakorlati megítélésének és békés megoldásának terére vezette őket vissza. — Midőn az események folyama a kiegyezési tárgyalások bevégzését mind inkább sürgetővé tette, Mailáth György első sorban Deák Ferenczet vélte hivatva a döntő tanácsok megadására. Megmaradt ugyan egyelőre közvetítőként főkanczellári állásában, de mily mértékben gyakorolta azt, voltak-e és a mennyiben voltak, miben voltak aggodalmai és ellenvetései a czélba vett megoldás némely alakzatai és részletei iránt, mennyire ragaszkodott azokhoz, vagy mennyiben és mikor mondott le érvényesítésökről, mind ezt az akkori beavattottakon kivül, ha valaha, csak a későbbi történelem fogja fölvilágosíthatni. Mert azon szempillanattól fogva, melyben nagyrészt az ő tanácsára, más politikai elemek léptek, teljes egyenjogosultsággal, a tanácskozások körébe a mi időnkbe világszerte mind inkább ritkuló komoly és gyöngéd kötelesség érzetétől vezéreltetve, fokozott tartózkodásra érezte magát inditatva még meghitt személyes és elvbarátai irányában is. Akármilyenek lettek légyen is ezen tanácskozások részletei és fejleményei, két dolog kétségkivűlinek tekinthető, hogy soha sem akasztotta meg vagy nehezítette menetüket személyes állása szempontjából, és hogy minden utógondolat nélkül fogadta el eredményeiknek törvényszerű megállapítását és szentesítését. Az 187 7 -ik és 1878-ki kiegyezési tanácskozások alkalmával, még egyszer hivatva látszott actióba lépni. De a politikai helyzet tényezőinek és elemeinek komoly és minden oldalról mérlegelése, inkább még mint a haladó kor intő szava, azon állásában marasztalták őt, melyben távol minden tényleges befolyástól a közügyek vezetésére ép úgy, mint a pártok küzdelmeitől, a közérzelem által mégis olyannak tekintetett, kinek szava nyomatékkal bírand mindenki előtt, valahányszor korona és ország legfőbb érdekeiről leend sző. Felséges urunk által, kegyének legfényesebb jelvényeivel, Szent István rendje nagy keresztévei és az arany gyapjúval kitűntetve, bírói hivatásának és a főrendiház elnökségének szentelte oly váratlanul megszakított élete hátralévő napjait, öszszekötve hivatalos teendőinek némelykor lesújtó halmazával a hazai irodalom iránti azon élénk érdeklődést, melynek a m. t. Akadémia mind anyagi, mind szellemi érdekeinek fölkarolásában, ismételve volt tanúja. A Kisfaludy-Társaság, a Történelmi Társulat nem kevésbbé részesültek érdeköknek és működésűknek rokonszenvező méltánylásában. Karöltve jártak avval a művészeti szellemnek élesztősére és ápolására irányzott törekvései. Közel rokonoknak tekintette a művészetet és irodalmat: ugyanazon egy fa gyümölcseinek, mely a szép és nemes érzete talajában verte gyökereit.

Egy rövid éj iszonyatos jelenetei vetettek véget ezen gazdag és nemes életnek. — Önkénytelenül tódulnak ajkainkra a római költő [Vergilius] bánatos szavai, ki egyik kedvencze volt, és melyeket Canning élte végnapjaiban, és kora halála előérzetében ismételve meghatólag idézett:

„Hi motus animorum, atque haec certamina tanta
Pectoris exigni jactu compressa quiescunt.”


A reménydús ifjúságot, és boldog családi életet kísérte Mailáth György pályájának egy nagy részén át, a külső siker fénye is, melyről br. Sennyey Pál, elvbarátjának gyászos kimúlta feletti fájdalmában oly találólag írta nekem: „Semmi sem jellemezte oly annyira egyéniségét, mint hogy minden siker, melyet aratott, mindig és mindenki által, tulajdonságai természetszerű és magától értető következményének tekintetett. Ebben a tekintetben is ő volt hazánkban a tekintélynek falán utolsó képviselője.” — De ő is ösmerte az élet harczait és csalódásait, érezte bő mértékben egy viharos korszak küzdelmeinek fullánkjait, és a lélek azon felindulásait, melyeket a költő fölemlít, és melyek egy emelkedett szellem és nemes kedély majd nem elválaszhatlan kisérői. A sír födi örömeit és fáradozásait, küzdelmeit és sikereit. Megújuló fájdalommal tekintünk arra vissza: meghajolva az ő szellemében a gondviselés kifejthetetlen végzései előtt, és kegyeletesen megőrizva szívünk mélyében mindannak emlékezetét, mit benne az államférfiúban, a hazafiban, a tagtársban, a családapában és elfelejthetlen barátban tiszteltünk és szerettünk.

Forrás: A Magyar Tudományos Akadémia ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK. II. kötet. — 3. szám.
Budapest, 1884. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.

2010. február 24., szerda

Pozitív és negatív — átfogó kritikai megjegyzések a szabadkőművességről egy cikk alapján

„A szabadkőműves mozgalom az új és jelenkori történelem egyik legkevésbé ismert és legellentmondásosabban megítélt szervezete volt, és maradt egészen napjainkig. Ennek legfőbb oka és magyarázata, hogy mindig igen szigorúan zárt szervezet volt, és egyes országokban és időszakokban titkosan, illegálisan folytatta tevékenységét. Fokozták a körülötte kialakult titokzatosságot szervezeti felépítményei, elnevezései, misztikus-szimbolikus szertartásai, rituális előírásai, melyeket máig megőrzött.”
írja Kupán Árpád 2007-ben. Majd így folytatja:
„Ezt használták ki a mozgalom mindenkori ellenzői és ellenségei arra, hogy a tájékozatlan emberekben minél negatívabb képet alakítsanak ki róla. Pedig pozitív megítéléséhez elég csak két dolgot figyelembe venni: hogy kik az ellenzői, s hogy kik a tagjai és hívei a mozgalomnak. Ellenzői a reakció, az önkényuralom, a totalitarizmus erői, hívei és támogatói a haladás, a felvilágosodás, a racionalizmus elkötelezettjei.”
Nem akarom Kupán urat elkeseríteni, de ha a „haladás”, „felvilágosodás” és a „racionalizmus” a pozitív erők, akkor én a „reakciós”, negatív erő vagyok.

Totalitarizmusból ugye volt szélsőbal- és szélsőjobboldali, amelyeket szívesen összemosnak. Én ezeket nem szeretem összemosni, noha a szélsőjobboldali totalitarizmus sem az asztalom. Mindenesetre utóbbi vonalán voltak és vannak értékek, lehetőségek, amelyeket elnyomnak ún. „ellenbaloldali” negatívumok (az ellenbaloldaliság szó László András úr által alkotott kifejezés. Lényege, hogy egyes többé-kevésbé jobboldali irányultságú erők a baloldaliság elleni harcuk folyamán — tudatosan, félig vagy egészen öntudatlanul — átvettek és átvesznek baloldali jellegzetességeket, és ezeket látszólag ellenkező előjellel beépítik magukba. Ilyen például a tipikusan racionalista — tehát biologicizmuson alapuló rasszizmus, illetve ennek abszurd túlhajtása, aztán a nacionalizmus-sovinizmus stb.) A szabadkőművesség-ellenes erőknek tehát két fajtája van: az egyik, amelynek képviselői a szabadkőművességben meglévő szélsőbaloldali tendenciákat a végletekig fokozzák, és ezáltal magát a szabadkőművességet is felszámolják, mintegy zsámolynak használva céljaik eléréséhez. A másik fajtájuk jobboldali: az ilyen erők eleve nem fogadják el a szabadkőművesség alaptéziseit, fals céljait és visszataszító metodikáját. A két típus összekeverhetetlen. Felületes szemlélő számára összetéveszthető, gondolkodó ember azonban azonnal átlátja, hogy másról van szó a két esetben. Van negatív és van pozitív szabadkőművesség-ellenesség. Szempontunkból az utóbbi a pozitív. (Almegjegyzés: kommunista diktatúrák felszámolásában bizonyos szabadkőműves erők képviselhettek valamelyest pozitív szerepet, de ilyenkor el kell gondolkozni azon, hogy ezek mennyire kollaboráltak tudva vagy önkénytelenül is azzal a rendszerrel, amelyet megelőzőleg megalapoztak. A szabadkőművesség kapcsolatrendszere minden „ellenzékiség” ellenére nagy mértékben összefonódott lehetett a kommunizmus titkos és kevésbé titkos nomenklatúrájával, és ne feledjük, Rákosi Mátyás vagy Varga Jenő éppen úgy a Galilei Kör tagjai voltak, mint Ady Endre vagy Jászi Oszkár, de még Kosztolányi Dezső is részt vett a „polgári radikális” Világ páholyban. — általánosságban elmondható, hogy a Nyugat sok tekintetben színvonalas, de egyáltalán nem minden szempontból pozitív köre ilyen befolyás alatt állt.)
„A másik, konkrétabb érv csak akkor használható, ha ismerjük a szabadkőművesség alapvető célkitűzését: A nemzeti, faji, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családba kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett. (Dr. Balassa József nyelvészprofesszor, 1864-1945)”
Mind a horizontális (nemzetekre vonatkozó), mint a vertikális egalitarizmus dogmáját szintén tagadom. Ki lehet ezt sarkítani úgy, hogy akkor bizonyára a szeretet fontosságát is tagadom, de ez hamis érvelés, mivel a kettőnek nincs köze egymáshoz.

Ezen kívül semmiféle pozitívum nincs abban, ha eltekintünk a különbségektől: ezek ugyanis jó esetben megmaradnak, rossz esetben egy keveredés által kioltják nem csak a különbségek miatti esetleges ellentéteket, de a különbségekkel járó minőségeket is. Ez a kioltódás és lenullázódás ráadásul egyáltalán nem szünteti meg az ellenségeskedéseket sem, csak alacsonyabb létrendi szintre szállítja le azokat. Vegyük csak a két „egalitarista” hatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborút, de akármely kommunán belüli vagy azzal szembeni ellentéteket is, amelyek elmennek a véres leszámolásig is.
„A szabadkőművesség nem nemzetközi, hanem egyetemes szervezetnek nevezi magát, elhatárolódva így a szocialista, kommunista mozgalom internacionalizmusától.”
Ugyanakkor megállapítható, hogy a kommunista hatalomátvételeket mindig erőteljes szabadkőműves tevékenység előzte meg, és hogy a legtöbb szabadkőműves szocialista, kommunistoid, plusz ún. liberális eszméket vallott, illetve részt vett az ilyen rezsimek hatalomrasegítésében, akár elméleti, akár konkrét tevékenység formájában. Való igaz, hogy a liberalizmus és a kommunizmus közötti ellentét létrejött, de ezek egysége sokkal nagyobb ellentétben áll a konzervativizmus erőivel való szembeszegülés mértékével. Számtalan példát lehetne sorolni, hogyan tömörültek egységbe a liberális és a szocialista-kommunista (baloldali) erők akkor, amikor közös ellenségük, a jobboldaliság erői ellen felsorakoztak. „Kicsiben” ez ma is lejátszódik. Kicsiben, valamint álságosan, mert amit ma jobboldalinak és konzervatívnak neveznek, az már egy negyed jobboldaliságot és egy nyolcad konzervativizmust sem jelent, sőt sok esetben a „konzervatív” erők mozgatói és felhasználói ugyanazon a térfélen helyezkednek el, mint az „ellenfelüket” vagy — jócskán eltúlozva — „ellenségüket” mozgató erők. Az „egyetemes” szó nyugodtan behelyettesíthető a „nemzetközivel”, mivel a politikai szabadkőművesség szóhasználatában gyakorlatilag ugyanazt jelenti.
„A 18. században Angliából kiinduló mozgalom ideológiája szorosan összefonódott a felvilágosodás eszméivel és mozgalmával. A 19. században a szabadkőművesek lettek a liberális, demokratikus, antiklerikális eszmék hirdetői és képviselői, noha a páholytagok politikai felfogása meglehetősen különböző volt.”
Nos igen, valóban, lehet, hogy politikai felfogásuk részletkérdésekben különböző volt, de alapjában véve egyetértettek a fő kérdésekben: lebontani mindazt, ami a „múlthoz” tartozik. Hogy ez a „múlt” értékes volt-e vagy sem, az nem számított és nem számít ma sem a szemükben. Természetesen lehet azt mondani, hogy amit le tudtak bontani, az tulajdonképpen már nem funkcionált, mert amit könnyedén le lehet bonatni, rombolni, az belülről már korhadt és élettelen. Bizonyítja-e azonban a korhadt és élettelen díszletek és keretek lebonthatósága a szabadkőműves eszmeiség igazságát? A legkevésbé sem. Egyrészt ezekben a látszólag „elavult” és kiszáradt rendekben is volt még valóságos élet, és azt csak brutalitással, valamint hazugsággal lehetett felszámolni. Brutalitással, bestialitással és a „korhadtság” és „elavultság” eltúlzott szuggesztiójával, ami már önmagában hazugság volt, nem beszélve a többi, alapvető hazugságról, amelyekkel ezeket a „korhadt” valóságokat felcserélték: a „haladásról” és társairól, az összes fő szabadkőműves eszméről, amelyek már alapjukban is sántítanak, nem is említve a gyakorlatot.

Magyarországon az I. Világháborút közvetlenül megelőzően — a Monarchiában — még komoly, bár ma már jórészt ismeretlen szellemi élet folyt, és persze nem csak szellemi élet, hanem minden téren zajló élet. Ezt — a szabadkőművesség koordinálta Entente első világháborús tevékenységével kooperálva — a Károlyi-féle szabadkőműves forradalom és a bestiális Tanácsköztársaság számolta fel. Látható, hogy — dacára egy valamennyire valós belső erodálódottságnak — alapvetően inkább csak a mennyiség túlereje és cselek révén sikerült felszámolni a konzervatív Monarchiát.

Szokták ellenvetésként felhozni, hogy Joseph de Maistre is szabadkőműves volt. Ez a kivétel azonban a szabadkőművesség általános irányultságát már akkor sem befolyásolta és főleg ma nem befolyásolja. Voltak — egészen elenyésző számban — többé-kevésbé elszigetelt személyek, páholyok, akik és amelyek valami pozitívabbat mutattak fel, és a millió közül szinte mindig csak de Maistre-re tudnak rámutatni, ezért mutatnak rá. De Maistre nagy bizonyossággal azért volt szabadkőműves, hogy egyáltalán tenni tudjon még valamit a „haladó” erőkkel szemben. II. József a másik alak, akire mutogatni szoktak. Meg is állapítható, hogy II. József, a „kalapos király” törvényei bizony rossz törvények voltak. Halálos ágyán vissza is vonta azokat.
„A 19. század végére a szabadkőművesség jellegzetesen városi, polgári szervezetté vált. Tagjai a középrétegek soraiból kerültek ki; kereskedők, iparosok, bankárok, értelmiségiek voltak.”
Tehát tipikusan a „harmadik rend” képviselői, valamint azok, akiknek valamiért ezek a foglalkozások jutottak. E „harmadik rend” nevében fordultak szembe a királyság intézményeivel és a klérussal, részben destruktívan (forradalmian), részben megszállás által (ékes példája a mai Vatikán, vagy számos ún. „monarchia”). Mihelyt a harmadik rend — korántsem egésze — szembefordul a többivel, természetesen nem „rend” többé, hanem egy kaotizáló „egylet”.
„Az 1886-ban létrejött, az összes magyarországi páholyt egyesítő Magyarországi Symbolikus Nagypáholy belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabálya kimondta: A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést, és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi. (2. paragrafus)”
A szabadkőművesség fedőtevékenysége mindig is a „jótékonykodás” és a „filantrópia” volt (akiről azt írják, hogy „filantróp”, az szinte 100%-ig biztos, hogy szabadkőműves). Bizonyára ilyen jótékonysági akciókat (amelyek a szabadkőműves fedőszervek részéről leginkább érdekvezérelt, teátrális és hamis jótékonykodások) nem csak szabadkőművesek folytattak, hadd ne soroljuk, hány arisztokrata vagy egyházi személy, vagy király tett csupa-csupa jót a „nép egyszerű fiaival” és másokkal — méghozzá nem csupán ideiglenes akciók keretében. A „filozofikusság” itt egyrészt újságíró-színvonalon, másrészt tipikusan aufklérer dogmatika alapján képzelendő el: Galilei, Descartes és hasonlók a „szellemi” elődök, véletlenül sem Eckhart Mester vagy Aquinói Szent Tamás, például — és nem is Buddha, jegyezzük meg mintegy mellékesen.

„Műveltség, szeretet, erkölcs, törvények tiszteletben tartása”: ilyenek a szabadkőművességen kívül is voltak, sőt, azon kívül voltak csak igazán. Sokkal élőbben, mint a szabadkőművességben. A legerkölcsösebb, legműveltebb és legjobb szívű személyiségek szinte törvényszerűen a szabadkőművességen kívül keresendők. (Természetesen vannak kivételek. Ezek kivételek, és gyakran az is kiderül róluk, hogy valami ezekkel az emberekkel mégsincs egészen rendben.) Az, hogy a szabadkőművesség kizárt és kizár minden politikai és vallási kérdést, természetesen tréfa. Egyébként ha így volna, akkor sem lenne ez pozitívum, mert miért kellene ilyen kérdéseket kizárni? De ismételjük meg: ez egy gyenge próbálkozás annak elhitetésére, hogy a szabadkőművesség milyen „pártatlan” és „nyitott”. Természetesen a szabadkőművesség a maximális mértékben rendelkezett és rendelkezik világnézeti és politikai irányultságokkal és törekvésekkel. Ezekben egy a közös: 99,9 százalékban mind baloldaliak.

Innentől a cikkre nem reflektálok tovább. Még valamit azonban tisztázni kell: a szabadkőművesség vezetői általában nem tehetségtelen emberek, tagjai nem mind kimondottan rossz szándékúak (bizonyára sokan hittek és hisznek is abban, hogy amit csináltak és csinálnak, az helyénvaló) tehát alábecsülni nem lehet és nem is szabad őket, de ettől még céljaikkal — általánosságban és többnyire részleteiben sem — nem lehet egyetérteni.


(Hol van már XIII. Leó intésének érvénye.)

2010. február 22., hétfő

Mental Disorder Forum




Az MDF által eltávolíttatott anyag itt tekinthető meg.

„Auriga” kommentárja a fent látható videóhoz:

A most következő leírhatatlan jelenetben képszerűen és rendkívül érzékletesen ábrázolva jelenik meg az az emberfeletti benső küzdelem, amit az MDF politikusai vívnak saját gondolataik, céljaik megértése és szavakban való kifejezése közben. A fújtató, szörcsögő, latex-ruhás, bottal támadó szörny a nyelvi, kifejezési nehézségek fizikai testben inkarnálódott alakja, míg a jólfésült hős a jó szándékú, bátor, ámde esélytelen párttagok megszemélyesítője:




2010. február 20., szombat

Jelenetek a „sötét középkor”-ból

Egy olvasónk ajánlotta számomra a „Sötét középkor” gúnycímet felvett blogot, amely a középkorról, illetve általában a régebbi korokról a XIX. századi pozitivizmus divatja idején elterjedt sötét és bigott babonákat tárgyalja, cáfolólag. Korunkban tudománytörténeti szempontból fontos és jelentős az efféle tevékenység, ezért néhány érdeklődést felkeltő passzust idézek a két eddigi posztból (félkövér kiemelések tőlem):


1. Az erényöv

„Mára nem maradt olyan szerkezet, amelyről ne merült volna fel, vagy ne bizonyosodott volna be, hogy 19. századi hamisítvány.”

„Az öv léte mellett kardoskodó kutatók maguk sem a múzeumok poros tárgyaira, hanem irodalmi forrásokra hivatkoztak. Az első mű, ahol az olvasók hallhatnak róla, Marie de France Guigemar (12. sz. vége) című költeménye, ahol a főszereplő szerelmi zálogként ajándékozza szeretőjének az övet, s maga is vállalja viseletét; ugyanakkor a hölgy féltékeny férje szinte minden eszközt bevet, hogy megvédje nejét a hódolóktól, kivéve azt, aminek a legkézenfekvőbbnek kéne lennie: az erényövet.

A fantáziadús olvasók a szóban forgó eszköz további nyomait fedezhetik fel Guillaume de Machaut művében, a Le Voir Ditben (1362-1365), ahol a nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme allegorikus zálogául. A szíve vagy a tisztessége kulcsa?

„A 15. század elejéről származik az első komoly bizonyíték az öv létezésére, meglepő módon egy hadászati felszerelésekről szóló enciklopédiában (Conrad Kyeser: Bellifortis, 1405). A szakkönyv szerint a firenzei asszonyok viselete volt, de ők is csak akkor húzták magukra, ha a várost ostrom alá vették — érthető okokból. Természetesen a kulcs felett ők rendelkeztek.

„A szenvedéllyel és rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránti romantikus rajongás életre hívta az erényöv legendáját, ami nagyon termékenynek bizonyult az elfojtásokkal birkózó »erényes« században, különösen a viktoriánus Angliában.”


2. Lapos vagy gömbölyű?

„Arisztotelész, Püthagorasz, Parmenidész, Platón, Eukleidész, Arkhimédész mind-mind úgy gondolták, hogy a Föld gömbölyű. [...] A középkor legtekintélyesebb szerzői, az egyházatyák közül senki sem vonja kétségbe Arisztotelész nézeteit a Föld alakjáról. [...] Szent Ágoston megbízott a görög filozófusok véleményében. Szent Ambrus, Nyssai Szent Gergely, Órigenész, Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi Szent János és Beda Venerabilis szintén gömb alakú Földről beszélnek, csakúgy, mint később olyan nem jelentéktelen szerzők, mint Robert Grosseteste, Aquinói Szent Tamás vagy Roger Bacon.”

„Az asztronómia egyetemi tantárgy volt, így joggal tartott számot egyetemi tankönyvre is, amely egy angol tudós, Johannes de Sacrobosco (angolul John of Holywood, 13. sz. első fele) nevéhez fűződik. A munka a 16. századig a legfontosabb felsőoktatási kézikönyv maradt. Nemcsak a Föld-központúságban követi a ptolemaioszi világképet, de abban is, hogy bolygónkat gömb alakúnak írja le.”

„A középkor csillagászati eszközeinek, az asztrolábiumoknak a felépítése mind arra utal, hogy fel sem merült, hogy a Föld lapos is lehet.”

„Honnan származik tehát a mítosz? Valójában a latin nyelv tisztaságára olyan kényes humanisták engedték ki a szellemet a palackból a reneszánsz idején, amikor újra felfedezték Lactantiust (265–345), az ókeresztény egyházi írót, aki alig bírt szellemi befolyással a középkor évszázadaiban — különösen csillagászati kérdésekben. Az eretnekként számon tartott »keresztény Ciceró« viszont megrögzötten hitte, hogy a Föld lapos. Annyira nagy hatással volt a 16. század elején, hogy Kopernikusz kifejezetten rajta élcelődve utasította el a régi világképet. Így talált utat Lactantius a 19. századi tudománytörténet kánonjába, amely démonizálta a vallás szerepét, s írásai így váltak indokká az egész középkori művelődés lesajnálására.”

„Valójában a 19. századi pozitivizmus mítoszképzésével állunk szemben, amely élet-halál harcként tekintett az egyház és a tudomány konfliktusára, s célkitűzésével ellentétben a források alapos megismerése helyett inkább a koncepciót választotta.



Térkép 1581-ből, száz évvel Amerika felfedezése után.
Nyilvánvalóan szimbolikus ábrázolás.


*


Részletek a 2. poszt alatti kommentárokból:

A — „Azért én emlékszem olyan középkori világtérképekre, amelynek a közepén van Jeruzsálem, s a világóceán”

B — „Az, hogy Jeruzsálem a központ, nem sokat nyom a latban. Az én világtérképemen például Egyenlítői Guinea áll a középpontban.

C — „Nyugodtan lehet Jeruzsálem a középpontja, és lehet T alakban tagolt. Nem hiszem, hogy egy ilyen térképet felfedező utazásokhoz használtak volna. Ez a Föld „spirituális” alakját ábrázolja, mint sok más régi irat, térkép stb. Emellett érvényesíthettek (és érvényesítettek is) egy vagy több másféle szemléletet, amelyek a fizikai térben való tájékozódást szolgálták.”

2010. február 18., csütörtök

Filozófusok, kétszer ugyanabban a kanál vízben

Olvassuk a mai sajtót, Loxonnal ugyanazt a cikket, egyenlő internetnyi távolságra egymástól és TGM-től, és mindketten máshogy értjük. Én újfent a bulváros-akciófilmes vonulatot kedvelem (tudják, félrészeg vagy színjózan, filozófusnak nevezett entitások vérre menő küzdelmei széklábakkal és véleménycikkekkel). Először arról akartam írni, hogy miért tartom TGM írását etikusnak, óvatosnak és korrektnek (alighanem Loxonnal ellentétben), miközben TGM nézeteitől elhatárolódom (bár ez aligha érdekel bárkit is). De a komoly apológiától elvont hajlamom a börleszkre és a groteszkre.

Nézzük a múltkori posztban összegzett események legutóbbi folytatását. A botrány legfontosabb szereplője, Boros János továbbra is hallgat — nyilván kivárásra játszik. Azonban a viharos filozófiai évzáró partyról újabb információk szivárogtak ki: erre reagált (szerintem mértéktartó és korrekt módon) Tamás Gáspár Miklós, meg megfelelő torzításban a Népszava (ld. lentebb). Amit a kívülálló is érzékelhet a botrány gomolygásából, az az, hogy újabb figura került reflektorfénybe. A MaNcs cikkében még csak egy fiatal munkatárs szerepelt, aki valami csúnyát mondott Gábor Györgyre; TGM mostani hozzászólása és a Népszava cikke után lehet nevesíteni is a szereplőt. A Népszava-vonal egyenesen egy államilag támogatott antiszemita-antiliberális frontot vizionál. Miről van itt szó? Lássuk a múlt ködéből egyre jobban kibontakozó eseményeket. Alább a MaNcs beszámolója: egy ideig talán publikus volt, de most már nem az [korrekció: de, publikus itt, csak ügyesebbnek kell lenni hozzá, mint a szerző volt].


Képzeljük el a következő komikus jelenetet (a MaNcs állítólag több mint egy tucat érintettel beszélt a rekonstrukcióhoz):

  • A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete évzárója van.
  • Zártkörű alkalom, kollégák maguk közt, iszogatnak. Fogadjuk el, hogy magasan kvalifikált, filozófiailag képzett emberek.
  • Vita támad az egyik előző igazgató teljesítményéről, az egyik fél egy „fiatal, kapatos” kolléga, aki vádaskodik — nevesítsük: Demeter Tamás.
  • Gábor György megvédi az ex-igazgatót, és közli a fiatal kollégával, hogy ne hazudjon.
  • A fiatal kolléga válasza: „A te mispóhéd, az szokott hazudni.”
  • A fiatal kollégát ezután a szoba gazdája kikergeti a szobából.
  • A fiatal kolléga másnap, vélhetően a másnaposság szokásos szimptómáival küszködve, de szintén vélhetően ráébredve arra is, hogy mennyire kínos a saját főnökét pont egy jiddis szóval magukfajtázni, ír egy levelet a megsértett Gábor Györgynek.
  • Utóbbi nyilvános elnézéstkérést vár el.
  • Ennek egy semmitmondó, már-már gyurcsányi elnézéstkéréssel (TGM: „sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérés”) tesz eleget a nyilván kijózanodott kolléga, amit Gábor nem fogad el. Satöbbi.

Álljunk meg egy pillanatra. Ezek a Magyar Köztársaság filozófiai kutatói, nem az Indul a bakterház szereplői. A kutatói élet leginkább abból áll, hogy az ember az állam pénzén okos, órákat tart valami egyetemen, könyvtárban olvas és jegyzetel, konferenciákra jár, esetleg publikál, külföldön hesszel ösztöndíjjal (és bónuszként egyetemista lányokat stíröl). Az, hogy egy „filozófus” emberileg is értékelhető teljesítményt nyújtson, az utóbbi időkben nem kritérium: közülük meglehetősen kevesek mérik magukat a mindenséggel, részegen meg pláne.

Demeter Tamás munkásságát nem ismerem mélységeiben. Sőt. Az önéletrajzából jól látható mindenesetre, hogy 1997-től (22 éves korától!) dolgozik az MTA intézetében, tipikus húsosfazék-közeli pályát befutva: ösztöndíjak mindenféle külföldi egyetemeken, publikációk, és egy hátszél nélkül aligha lehetséges karrier (33 évesen habilitáció ... és hallgassunk a pletykákról), és egy nem egyértelműen kiemelkedő intellektus.*

Nézzük azonban ugyanezt az eseményt a Népszava szemüvegén át. Az írás apropója, hogy a Fiatal Tehetségnek még éppen sikerült megkapnia egy hatalmas összegű, 35 éves korig adható húszezer Eurós ösztöndíjat. A Népszava cikkének már a címe is orientáló: „Kitüntetést kapott a zsidózó filozófus”. TGM reakciójából megtudhatjuk, hogy a fenti alkalommal zsidózás éppen nem hangzott el, de az akcióelemek bemutatásáért iktatjuk a szélsőbal tudósítását. Az olvasó megtudhatja, hogy filozófusból is van kicsi és nagy is, erőszakos és áldozati. A Népszava jóvoltából most már a liberális olvasókon túl a szélsőbalosok is megismerhetik az egzotikus, kicsit talán belterjes szót: mispóhe!

„Akkor búcsúztatták az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatóját, Vajda Mihályt. Demeter Tamás itt arról beszélt, hogy a náci Németország jogállam volt. Később már csak néhányan maradtak, ezért az egyik kolléga szobájában folytatódott a beszélgetés. A fiatal tudós akkor már az intézet korábbi igazgatóját vádolta lopással és sikkasztással. Többen rászóltak, Gábor György pedig fennhangon követelte, hogy hagyja abba a hazugságot és a rágalmazást. Demeter erre felpattant, és azt ordította, hogy a »te mocskos zsidó fajtád, a te mispóchéd« (eredetileg pereputtyot, rokonságot, de az antiszemita szóhasználat szerint »zsidófajtát« jelent), és neki akart menni a nála két fejjel alacsonyabb, és 20 évvel idősebb filozófusnak. Négyen fogták le Demetert, így sikerült megakadályozni, hogy tettlegességig fajuljon a vita.”

Ugye, mennyivel érzékletesebb, mint a fenti beszámoló? Igaz, elsősorban baloldali fülekre van hangszerelve (a „jogállam” szó például az októberi gumilövedékes események óta kevéssé fétis a jobboldalon). Az mindenesetre belátható, hogy tapintatos ember, akármennyire is beágyazott a munkahelyén, a náci világot nem fogja dicsérgetni tudhatóan zsidó származású kollégái előtt (amennyiben elhihetjük ezt a frissen felmerült mozzanatot). Még bosszantásból _se_.

Képzelje el az olvasó, ahogy a nagydarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófus rátámad a kisdarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófusra! Négy filozófus kolléga fogja le!
Perverz bölcsészek összeállíthatnak efféle ápoló-filozófus-csoportokat a FI honlapja alapján ... nézzük csak, én Ferencz Sándort bevenném, ő jókat írt Szent Anzelmről annakidején ... Frenyót kihagynám, neki nem való az ilyen akció ... Golden Dániel fiatal, biztos jó erőben van, régen Balassi körül matatott ... Neumert kihagynám, mert nem szeretem a Wittgenstein-értelmezését és különben is, dulakodáshoz nem nő kell ... húha, még két főt kell találnom! stb.
És mit kiabál ez a filozófus-terminátor? Mert ezen fordul meg minden. TGM-et idézem: „Ha jól tudom (a 2009. december 22-i botrányos összejövetelen nem voltam ott), a Népszava túlzó módon ismertette az elhangzottakat, a »mocskos zsidó fajtád« (!!!) kitétel nem hangzott el, de ami elhangzott, az is éppen elég.” Legalábbis a zsidózás vádjához. Mi is hangzott el?

„A te mispóhéd, az szokott hazudni.”

Ízlelgesse az olvasó ezt a fordulatot, mondanám lassan, bayeresen. Kicsit billegtetném is a fejemet közben (szintén bayeresen). Normális, mucsai, tetemcafatos-micisapkás, előítéletes antiszemita használ ilyen szót? Ismer ilyen szót? (még mindig bayeresen kérdezem). Mucsai magyar antiszemita ilyen szót legfeljebb akkor hall, ha egy pesti körfolyósón hallgatózik. Vagy a barátnőjének esetleg családi konfliktusai vannak. Az átlag MaNcs- és Népszava-olvasó szókincsében nincs benne a szó, mert mindkét szerkesztőség megmagyarázza. Így legalább az antiszemitáknak se kell rákeresni a neten.

Innen a dolog az ismertek szerint zajlik. Formális bocsánatkérés, amit annak is vesznek. A sértett fél durcimurcis lesz. Kozmikus fájdalmát nagyobb fórum elé viszi. TGM: „Legmélyebb sajnálatomra és kérésem ellenére kiváló kartársunk, Gábor György D. T. sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérését nem fogadta el, és — ugyancsak kifejezett kérésem és tanácsom ellenére — az ügyben az MTA Tudományetikai Bizottságához fordult, ami méltányolható és jogos, habár nem túl eszélyes.” Nehéz nem észrevenni itt TGM realitásérzékét. Tegyük fel, a tehetséges fiatal beágyazott azt üvölti tisztelt kollégájának --magyar köznyelven--, hogy „a te jó k.... édesanyád, az szokott hazudni!”. Vajon ekkor is a Tudományetikai Bizottmány elé kerül a dolog?

No, innen érdekesebb az, amit TGM ír, és Loxon szerintem itt érti máshogy, mint én.

„A Magyar Tudományos Akadémia vezető körei — már csak a folyamatban lévő »tudományetikai« panaszeljárás miatt is, meg a tudományos körökben közismert affér folytán — tudatában kellettt hogy legyenek annak, hogy amikor Talentum díjat juttatnak D. T. kollégánknak (nemcsak tudományos teljesítménye, hanem »emberi kvalitásai« miatt...), akkor a látszat szerint mit jutalmaznak.”

TGM azt mondja: mindezt ismerve (bizony, a beb.szott dulakodást, szóváltást, a kiharcolt képmutató bocsánatkérést, majd az azt követő túldimenzionált „tudományetikai” vizsgálatot) kapta meg a beágyazott kolléga a magyar viszonyok közt döbbenetesen magas díjat. Az „emberi kvalitás” ilyen idézőjeles emlegetése egészséges kárörömöt okoz bennem, bevallom. A látszat bizony az lesz, amit a Népszava (és figyeljük meg a láncreakciót: majd az ATV és a Hetek) kiolvas belőle. „Antiszemitizmus az értelmiségben, akadémiai antiszemitizmus” stb. Nézzük a folytatást. TGM írja:

„Tekintettel arra, hogy D. T.-n kívül más szóba jöhető fiatal művelői is vannak a filozófiai tudományosságnak, az a LÁTSZAT (hangsúlyozom: LÁTSZAT) keletkezhetik, mintha a Magyar Tudományos Akadémia egyszerűen a zsidózást díjazná olyan történelmi pillanatban, amelyben az antiszemitizmus elfogadottsága (és veszedelme) a legnagyobb a második világháború óta (Magyarországon). Értelmes emberek ilyesmit nem tehetnek, s ha mégis megteszik, vagy eszük vagy jóhiszeműségük iránt ébresztenek kételyeket.”

Vagyis: lehetett volna választani, vannak más tehetségesek is, mégis ezt a karaktert díjazták. TGM persze a saját paranoiája felől nézi a dolgot: a (nem a fenti, lejáratott értelemben vett) filozófusi intellektuális tisztesség és függetlenség birkózik benne a szokásos, bejáratott bal-lib szorongással. TGM nem veszi figyelembe azt, hogy itt nem morális döntés egy ilyen díj átadása; az ifjú kolléga valószínűleg annyira be van ágyazódva a megfelelő helyeken (13 év MTA kutatói pozíció után?), olyan emberek állhatnak mögötte, akik már a beb.szott hőzöngés előtt neki adták volna a díjat.

Mindegy. Amit láthatunk, az részint komédia, részint egy antiszemita-ügy konstruálása, amit a Népszava antiliberális- és antibaloldali-üggyé próbál felfújni. TGM cikke azért jó, mert távolságtartással kezeli azt a LÁTSZATot, amit kiépítenek hamarosan. Az előző kört nem sikerült antiszemita-antiliberális sérelemmé felfújni, hiába volt a bal-lib médiakampány. A dolog formálisan jogos volt, Boros János ügyesen hallgatott (TGM-nek van igaza: morálisan helyesebb lett volna, ha nem fogadja el a kinevezést, de a hatalom és a morál itt is két dolog) ... és a dolog elült (a médiában legalábbis). Most a csapásirány megváltozik: a MTA felé mutat. Most Demeteren próbálnak fogást találni.

Ez utóbbit én alapjában nem is sajnálnám. A gyerek már így is túlnyerte magát a tehetségéhez és a megmutatkozó emberi kvalitásaihoz képest, és tényleg vannak tehetséges fiatalok rajta kívül is. De állami antiszemita-üggyé felfújni ezt a komikus cívódást egyértelmű manipuláció, egy újabb vergődés, kapaszkodás a szalmaszálba.


* Fenti fanyalgó véleményem két DT-publikációra alapoztam annakidején. Az egyik az „Az eszmék tipográfiája”, amelyben egy nem túl kiugró bölcsészintellektus nyomait véltem felfedezni. A másik egy Balogh József-kiadás (Hangzó oldalak címmel, 2001.) „könyvfejezetként” tálalt 15 oldalas előszava, ahol is a benne szereplő tanácsokat (gondolatokat?) hét embernek köszöni meg (és ez csak az egyik gond a szöveggel).

A tudományosságról

„Ugyancsak Ceylonból való a nemrég jobblétre tért Sri Sumangala, Hikkaduwe apátja magyarázata egyik amerikai látogatójával szemben, aki így aposztrófálta őt: «Hallom, hogy az Önök buddhista írásaiban az van megírva, hogy a Buddhó tanítása szerint a föld az Óceánok vizére támaszkodik, ezek vize a levegőn nyugszik, és a levegő a légűrben. Milyen badarság! Ezt manapság már minden iskolás fiú jobban tudja.»

«Jó, mi buddhisták, mindig szivesen tanulunk az Önök csodálatos tudományából; legyen szives, mondja meg nekem, az Ön tudományos ismeretei alapján: ha most merőlegesen ide le a földbe lyukat fúrna, hol jönne ki annak a vége?» «A Pacificban» (Csendes Óceánban). «És azután, ha folytatná a merőleges vonalát az óceán vizein keresztül, hová lyukadna ki?» «Alighanem a levegőre az Óceán szintje felett.» «És ha még tovább vezetné ugyanazt a vonalat, még a levegőn túl?» «Bizonyára a világűrbe.» «Akkor, úgy tetszik nekem, talán mégsem különbözik oly nagyon a Buddhó felfogása az Ön tudományos felfogásától», mondá barátságosan az agg főpap.

Forrás: Lénárd Jenő: Dhammó (II. rész).
Budapest, 1913.



Anuradhapura (Srí Lanka)


Az látszatrúl

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.


2010. február 17., szerda

Dies Cinerum

II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s azzal rajzolja a keresztet a hívek homlokára.




2010. február 16., kedd

Quis — egy különös térkép




Mit ábrázolhat a fenti térkép, pontosabban a rajta látható ábra?
(Verena kimarad a dobásból.)

2010. február 15., hétfő

Nincs már szükség humoristákra

Az épkézláb kommentálhatóságnak is vannak határai.

Mivel udvari bolondunk nyikkanás nélkül összeroskadt, amikor ezt a tudósítást meghallotta, s csodadoktorok azóta is a legkülönfélébb módszerekkel élesztgetik az ispotályban, csak azt jegyezzük meg, hogy ismét sikerült rejtélyes módon nagyon aktuális posztot írnunk.

El kellene gondolkozni azon, hogy a folyó év e napján aktuálisan kontraregnáló polpotista „kormányt” nem kellene-e egész egyszerűen az utolsó tagjáig a lehető legnagyobb sürgősséggel a Lipótmezőre bevinni és ott minden eszközzel bent tartani!?



2010. február 14., vasárnap

Szabó Lőrinc mentségére (advocatio et apologia parvula)




Tevvton megajándékozott bennünket egy filobiológiai kritikával, amelyben Wordsworth egy híres versének költőgéniuszi fordítását csalásnak minősítette.

Tevvton-nak (és a hozzá hasonlóan érvelőknek) talán igaza van. Abban biztosan, hogy Wordsworth mit akarhatott. A többiben viszont bár jobb eséllyel van igaza, mint nem, de az is elképzelhető, hogy Szabó Lőrinc mégsem járt el sem hamisan, sem igénytelenül, sem rosszhiszeműen, amikor a daffodil-t „tűzliliomnak” fordította.

A vers itt szerepel kétféle (1802-es és 1815-ös) változatban. A fordítás alapjául a későbbi, 1815-ös változat szolgált.

Indokolás:

1. A daffodil szóval esetleg többféle virág is jelölhető. Köztük olyanok, amelyek a liliaceae, tehát a liliomfélék közé tartoznak. (Példa). (Költőnknek nem biztos, hogy sikerült eljutnia Nagy-Britanniába, így esetleg egy olyan növényhatározót vagy szótárt nézett, amely a daffodil-t liliomként azonosította be.) Egy itteni definíció például “lent lily” értelmet is ad a szónak, ami szintén félrevezető lehet. Ez nem perdöntő, de megjegyzendő.

2. Tevvton azt írja, a golden sárga (ezt a benyomást a nárciszok képével erősíti meg), a sárga pedig nem vörös, így a „tűzliliom” sugallta „tűzszín” teljes félreértés. Megjegyzem, hogy ez tulajdonképpen ügyes csalás. Először is az arany nem sárga, hanem arany, másodszor a tűz nem vörös, hanem mondhatni „vegyes” színű, és például Loxon elméjében a „tűzszín” gyakran narancssárgás színképzetet kelt inkább, semmint pirosat. Tevvton ádáz csalásának menete egyszerű: először az aranyat azonosítja a sárgával, a tűzszínűt a vörössel, majd a sárgáról bizonyítja, hogy az nem vörös, ami persze igaz. (Mellesleg vannak narancssárga tölcséres nárciszok is, illetve fehér szirmúak — mindenféle kombinációkban —, bár nyilvánvalóan ez nem túl releváns szempont a kérdésben.)

Csakhogy a valóság nem ilyen statikus. Például az aranynak legalább négyféle ötvözete ismert, amelyeket mind aranynak neveznek. Aranyszíneket még többet megkülönböztetnek. Sok esetben például a hatás, amit az arany kelt a szemlélőben, sokkal inkább a tűz, mint a „sárga”.

3. A versben az áll, hogy “Ten thousand saw I at a glance, / Tossing their heads in sprightly dance”, a „toss” pedig megvető fejmozdulatot is jelent, ami megerősíthette a költőt abban, hogy helyesen járt el, amikor a daffodil-t tűzliliomnak fordította.

4. Egy barátnőnk véleménye arról, fordítható-e a daffodil szó másképp, mint nárcisznak:
— Szerintem csak nagyon nagy költői szabadsággal, mert ha a daffodil egy tűzliliom-fajta, akkor is a szó — „tűz” — nagyon félrevezető vizuálisan. Mert a költő egy képet fest le szavakkal. És ha ő egy sárga virágokban úszó mezőt akar lefesteni az olvasónak, akkor mellékes, hogy a tüzet túléli a liliom (ez a tűzliliom elnevezés oka, nem a színe), és helyes a szó, az ember nem tudja, mire gondoljon. Milyen is ez a virág? Az angol versben egyertelmű, senki nem kételkedik a képben — ilyen szempontból biztosan rossz a tűzliliom szó. Persze ő költőibbnek találta a nárcisznál, ami kevésbé jó hangzású, és talán túl közönséges.

— L.: A magyar fordításban nem is sárga a mező. Wordsworth-nél is arany.

— Nem hinném, hogy ekkora jelentősége lenne a színnek. Például angolul a “fire lilies” egyszerűen és kevésbé költőiesen hangzik, mint a daffodil. A “daffodil” amúgy is nagyon költőies. A szó és a virág is sokszor használt. Egzotikus. The English Garden — 16. század óta téma a műveszetekben. Szerintem a költőnek [mármint Wordsworth-nek — L.] is a szó volt a fontosabb, nem a szín. Viszont egyetértek Szabó Lőrinccel, mert jobban hangzik a tűzliliom. Nekem tetszik, még akkor is, ha nem sárgára vagy aranyra gondolok.
5. Loxon szerint a kulcs a 4. pontban lehet.* A fordító számára a „tűzliliom” szó lehetett a fontos, nem pedig a nárciszok — egyébként Tevvton által ragyogóan érzékeltetett — képéhez való hűség. Aki nem elégedett a fordítással, készíthet sajátot vagy megtanulhat angolul, hogy az eredetit olvassa. Szerintünk a vers lényegi súlypontja ugyanis a következő — illetve az, ami e sorok után következik:

„néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép”





* Grift nevű olvasónk megoldásáról, miszerint a fordító lírai énje éppen egy vörös vagy ná[r]czi — esetleg tűzliliomokat szerető vagy vörös hajú [L. megj.] — hölgyet fűzött-e éppen azon költői korszakában, ehelyütt nem nyilatkozhatunk tudományos igénnyel, de megállapítjuk: a cherchez la femme elve itt is működhet.